A vadászat során igen sok és egyedi kifejezés alakult ki a történelem során, amely főleg magyar – és a vadászati kultúránk jelentős német (osztrák) behatásának köszönhetően – és idegen kifejezésekkel vegyített. Bérczy Károly, magyar író, költő és egyebek mellett újságíró által szerkesztett 1859-ben kiadott műszótár egyes hasábjain is elő-előbukkannak avítt, dohos, a régi vadásznyelvben használatos kifejezések, amelyeknek használata manapság ritkaságszámba megy, a mai szóval élve: nem trendi.
Bemutatnánk néhány kifejezést ezek közül úgy, hogy aki nem jártas a mai vadásznyelvben, az is érezze a különbséget a jelenleg használt és az elfeledett szavak között.
A gímszarvas szeptemberi párzási időszakában, a bőgéskor a bikák a bőgőhelyekhez sietnek, hogy beboríthassák a teheneket. Ezeket a bőgőhelyeket régen folyárhelyként emlegették, míg a bőgőkürtöt, amit a vadász használ a bika behívására, csalokánynak hívták.
A sebzett, beteg, senyves egyedek görhék, kornyatagok és mecsevészek voltak.
Szintén a szarvashoz köthető, hogy a bikák agancsának szárait tülöknek, az ágakat pedig fokoknak titulálták. A terebélyes agancsú egyedek lombárok, a szűkállásúak viszont bugák vagy éppen kukorák voltak, a bikák verekedését pedig csörtölésnek hívták eleink.
A vad megközelítésére szolgáló cserkelés a lesjárat, amit vagy egyedül, vagy kísérővadásszal, kalauzzal történt.
Lövések tekintetében is különbséget tettek: a blatt vagy lapockalövést vadászlövésként nevezték, a keszeglövés a rézsút elfutó vadra megkísérelt lövésleadást tükrözi, míg a léglövés azt a hibázást jelentette, mikor a vadász a vad mellé lőtt. Ilyen esetekben nimródunk elbakafántozta a lehetőséget.
A vadász rejtőszínű ruházatot, cselvértet hordott, kalapjára a sikeres vadászat után töretet, vagyis örömzöldet tűzött.
A vaddisznó párzási időszakára használatos búgás csak később vált elterjedté, előtte a rühetés vagy görgetés kifejezés volt a helytálló. Az aranysakál a ma is közismert toportyán megnevezés mellett rétikutyóként is ismeretes volt, míg az örvös galambot régi nevén székácsként említik.
Ezeket a régi, feledésbe merült kifejezéseket már csak egy-egy porlepte szakkönyvbe lehet megtalálni.
Mindez azonban szintén tanúbizonyságot tesz, hogy a mindennapjainkban használatos magyar nyelvi kifejezések mellett, milyen szó-kincsekre derül még fény, amelyről voltaképpen semmit nem tudunk, és sajnos elképzelhető, hogy a következő generációknak már nem is lesz tudomásuk róla…
