Suttog a mező és az erdő sóhajai is egyre erőtlenebbek. Az éj lassan levetette magát, és az alkonyattal titkok merészkedtek elő a sötétből. Titkok, melyet emberi szem nem lát, és amit hall, az az ismeretlen ébresztette bizonytalanság.
Lokálpatrióta öregek maradtak csupán hírmondónak, őket már nem hajtja a vágy, az inger vagy a pezsgés, ők még megélik az általuk lelassult világ kiváltságos örömeit az emlékek útján, mialatt látják elkallódni az emberség jelentőségét.
Eközben a városokban tombol az élet, zaj zajt követ, kavarog a világ. A forgatag vákuumként szippantja be az embert, miképp az impulzusok lüktetése sem hagy nyugodalmat. Egy szobában négyen, egy lakásban heten, egy emeleten százan. Tömeg. Fojtogató zsúfoltság, emberhullám, mélyvíz, ki kell gombolni az ingnyakat, ezt lassan nem lehet kibírni, elfogy a levegő, fullasztó város. És mégis, az ellentétek vonzzák egymást, pedig itt nincs is ellentét, esetleg magában a gondolatban, hogyan lehet a nyugalmat felváltani fulladással – ellentmondás. A város, mint a mágnes, vonzza az embert, egybegyűjti és ebben a gyűjtőjegytömbben lyukadunk ki valamennyien: a stressz, az időhiány, a kapkodás lyukasztóinak kezelésében.
Majd egy bagoly suhan el hangtalan a templomtorony tetejéről, onnan kémleli a csönd oltalmában meghúzódó rágcsálót, de ma már jól lakott, és amúgy is, mértéktartás. A cserepekről visszaverődő csillagfényben látni, amint a tavasz belehel a piciny utcákba, megmozdulnak a lombok, de nem süvít, annál tapintatosabb, csak halkan lengedez, hogy senkit fel ne keltsen, hisz’ a táj már nyugovóra tért.
Valaki épp az egyik erkélyen cigarettázik, onnét figyeli, ahogy az utcán ugat a tömeg. Fiatalok harsogva kiáltják bele az éjszakába koruk legszebb szabad éveit, taxik cikáznak utcáról utcára, és egy-egy komor arc is feltűnik néhány utcasarkon, vizslatnak, eközben azt kérdezik maguktól, hová veszett az életükből megannyi év. Vibráló közvilágításban éri utol a férfi a nőt, kéz kezet nem enged, harag gyúl, kiabálás, a szerelem forrong, ilyenkor érzi az ember, hogy most él csak igazán, és ezeknek a sebeknek a mihamarabbi beforrásához támasztja megannyi férfi a pultot, kér és fizet, és ez így sokáig permanens, azonban ez az ideiglenes orvoslás, mint tudjuk, csak felületi kezelés.
Más az értékrend, miképp más az életvitel is. Az egyik „kihalás közeli”, a másik „túlszaporodott”, hagyományőrző és trendkövető, a sor végtelen. A megannyi ellentét mellett azonban egy dologban egyeznek: mindkettő embertelen. Az egyik azért, mert üresek az utcái, a másiknak pedig zsúfolásig telt járdáin megkopottak és megtaposottak az emberi jellem ismérvei. Mivé válik a magyar vidék, ott ahol a természet nyújtotta lehetőségekből élnek megannyian, és kiszolgáltatott szerepüket elfogadva élnek nap mint nap, háttérországot teremtve az elvárosiasodott polgárságnak.
