Magyar Kitti vidékfejlesztési agrármérnök szerint a térségben zajló folyamatok már az elsivatagosodás jeleit mutatják, miközben a megoldás csak a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás, a természetvédelem és a területfejlesztés összehangolásával képzelhető el, és a szakpolitikára is jelentős feladat hárul.

„Magyarország egész területe ebbe az irányba néz, csak vannak területek, amelyek később fogják érzékelni” – fogalmazott a szakember. A Homokhátság sajátos földrajzi helyzete miatt azonban különösen érzékenyen reagál a kiszáradásra.

A térségben a csapadék mennyiségének és eloszlásának változása mellett a talajvízszint tartós csökkenése is súlyosbítja a helyzetet. A folyók vízszintjének süllyedése tovább erősíti ezt a folyamatot, emellett az öntözéshez felhasznált felszín alatti vízkészletek kitermelése további terhelést jelent.

Egymást erősítve alakították át a tájat

A kialakult helyzethez nem kizárólag a klímaváltozás járult hozzá. A szakember szerint a korábbi vízgazdálkodási és mezőgazdasági beavatkozások egymást erősítve alakították át a tájat. A folyószabályozásokkal a víz egyre inkább a kijelölt medrekbe került, a belvízelvezető rendszerek pedig tovább gyorsították a víz tájból történő kivezetését.

Magyar Kitti szerint a gazdálkodási gyakorlat megváltoztatása nélkül a problémát nem lehet kezelni. „Az élő talaj az, ami a legnagyobb szövetségesünk lehet a víz megtartásában” – hangsúlyozta. A megoldás egyik alapja ezért a talaj szervesanyag-tartalmának növelése, a talajbolygatás mérséklése, a folyamatos talajtakarás, a köztes növények alkalmazása és a szármaradványok területen tartása lehet. A regeneratív, illetve a no-till gazdálkodási rendszerek ebben fontos szerepet kaphatnak.

A növénytermesztésben ugyanakkor a megfelelő növény- és termőhelyválasztás is felértékelődik. Nem minden terület alkalmas ugyanarra a kultúrára, ezért a szakember szerint ismét pontosabban meg kell ismerni a táji adottságokat. A mélyebb fekvésű, időszakosan vízjárta területeket nem feltétlenül kell mindenáron szántóföldi művelésbe vonni. A gyep, az erdőkert vagy az agroerdészeti rendszer például jobban képes alkalmazkodni az időszakos vízborításhoz.

Fontos a „Vizet a tájba” szemlélet

A vízmegtartás azonban nem állhat meg a mezőgazdasági táblák határánál. A településeken is szükség van a csapadékvíz helyben tartására, a zöldfelületek növelésére, valamint a rendelkezésre álló tisztított szennyvíz és egyéb helyi vízkészletek megfelelő hasznosítására. A cél az, hogy a víz minél hosszabb ideig a tájban maradjon, javítsa a mikroklímát, illetve beszivárgással hozzájáruljon a talajvízkészletek pótlásához.

Ebben a megközelítésben különösen fontos a „Vizet a tájba” szemlélet. A szakember szerint a jelentős víztöbblettel rendelkező időszakokban rendelkezésre álló többletvizet kellene természetes tározóterületekre kivezetni, ahol az időszakos vízborítás nem káros, hanem a táj működésének része lehet. „Nagy, vizes periódusokban kellene ezekre a területekre kivezetni a vizet” – hangsúlyozta. A beszivárgó víz a talajvízkészleteket is táplálhatja, miközben párolgása révén kedvezőbb mikroklimatikus viszonyokat teremthet.

Tájhasználat-váltásra, megfelelő jogi környezetre és mindenekelőtt olyan agrártámogatási rendszerre van szükség, amely a vízmegtartó és a táji adottságokhoz alkalmazkodó gazdálkodást ösztönzi. „Nincs egy hibás: nagyon leegyszerűsítve lehet az agrár- vagy vízügyre mutogatni, de ez ennél sokkal kiterjedtebb probléma” – mutatott rá Magyar Kitti.