Szeptember. Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van ujra versének részlete nem csak poétikai szempontból maradandó alkotás. Ha belegondolunk, búcsúzott a nyár, beköszöntött az ősz – az elmúlás alkonya és valami újnak a kezdete egyszerre – gondolhatnánk a metaforát, azonban jobban belemélyedve ez jóval több ennél. Az ősz a szeszély évszaka, a változékonyságé; a hulló falevelek, a zörgő avar, a suttogó szél és köd ölelte táj egyfajta színesen nyomasztó hangulatkavalkádot ébreszt az emberben. A levelek, amelyek egyszer a magasban zöldelltek, most szépiaemlékként hullanak a porba, hogy végül messze röpüljenek a széllel – eklatáns példája is lehetne az élet törvényének.

Talán ez a törvényszerűség adja az ősz által táplált felemás érzést, a reményt az újra, és egyben az örök körforgás megváltoztathatatlanságát.
Meglehet az ősz ambivalenciája, tabuk nélküli talánysága az, amitől távolságtartóan, de várjuk az ősz hónapjait.
De nem csak mi, emberek érezzük ezt az ősz kapcsán. A természet is változik, új kosztümöt húz, pasztellezi a tájat egy nász aláfestéseként. Egy olyan nászét, amit természet, állatvilág és ember egyaránt vár. Visszautalván Petőfi versére, a szép ősz itt van, és bár Isten tudja, miért, de legbelül mindnyájan szeretjük. Szerethetjük az elmúlás és a kezdet körforgásáért, amit az élet törvényeként aposztrofálunk, szerethetjük kettőssége lévén, és szerethetjük az ősz puszta hangulatát, s talán ezt mind egyszerre.
Tradíciókba gyökeredző mítoszt, a csodaszarvast, ami a Kárpát-medencébe vezette őseinket, ahol megtaláltuk otthonunkat. S mindegyszerre ősi törvényt is ez, amely megkerülhetetlen a magyarság kultúrájában. Ez a szarvasbőgés! A gímszarvas szó szerint a mi csodaszarvasunk, minden tekintetben. Anatómiájában, agancsfejlődésében, ösztöneiben mind egy csodálatos állatot tisztelhetünk.
A szeptemberben kezdődő szarvasbőgés, ez az öblös, unikális, erdőt rengető hang átjárja az ágak-bozótok sűrűjét, egészen az ember teljes velejéig. Megrázó, zsigerig hatoló ősi szó, ami a párzás kezdetét jelenti.

Emlékszem, amikor teljes sötétség lepte el a kiszáradt nádast, a hold is csak fogyatkozva pislákolt felettem. A kámfor-sűrű éjszakában vaddisznóra vártam az egyik ülőkén, ahonnan ráláttam két nyiladékra. Tekintetem felváltva ellenőrizte egyiket-másikat, majd mintha hallani véltem volna, ahogy a nád törik, messziről jövő, de egyre közeledő hang motoszkált fülemben. Testemet kezdte elönteni a vadászláz, „végre megjöttek a disznók!”, mikor is a hátam mögötti erdőfoltból mélyöblös bőgés tört át az éjszakán. Majd’ beleremegtem ettől az összetéveszthetetlen elemi erőtől, mely végérvényesen beleégett emlékezetembe. Ez a szarvasbőgés! Ilyenkor az ember egy pillanatra elfelejti a modernizációval járó felgyorsult világ nyűgét-baját, az emberi elidegenedést embertársainktól, a természettől, a társadalmi normatívákat és a politikai játszmákat, a szerepet, amit a sors osztott és amit nap mint nap játszunk, mindent, ami a mindennapokat jelenti.
A szarvasbőgés ünnep!
Nem lehet más, már csak a múltban rejlő hagyományai miatt sem. Bőgéskor, más néven a rigyetés időszakában, a letisztított agancsú bikák csapatai feloszlanak, hogy megkeressék a folyató teheneket és „beálljanak” melléjük. De vajon kié lesz a hárem? Ki örökít, és kinek kell továbbállnia? A csörtét főként a jó kondícióban, kulminációs korban lévő bikák nyerik.
A magas fokon ritualizált párbajok csak nagy ritkán eredményeznek sérülést, esetleg elhullást.
A győztes mindent visz: övé a hárem, az örökítés lehetősége, és ő lesz a hárembika, aki nem enged a tehenek közelébe más „mellékbikákat.” A középkorú és az öreg bikák bőgés idején szinte egyáltalán nem táplálkoznak, és jelentős, akár 20-30 százalékos testtömegvesztést szenvednek el ez idő alatt. És ha a küzdelmeknek az az ára, hogy a következő nemzedékben az ő „vére” is csörgedezzék, ám legyen!

És a vadászok is ezt tartják szem előtt! Olyan bikák elejtésére törekednek, amely golyóérett, azaz a bika agancsfejlődésének csúcsán van, és a következő évben már nem várható tőle nagyobb agancs, hanem az állat a visszarakás (agancsméretének hanyatlása) fázisába lép, vagy pedig selejt agancsot visel (hiányos ágak, torz szár, korához képest fejletlen agancs), esetleg ha az állat rossz kondícióban van, beteg. Ezek a terítékre hozási kritériumok elengedhetetlenek ahhoz, hogy magas színvonalú, jó minőségű, fenntartható gímszarvas-állománnyal gazdálkodhassanak a jövő vadgazdálkodói. Ez a fajta körforgás pedig éppúgy hasonlatos az ősz percepciójára, ahogyan az élet törvényeinek visszaigazolása ez.
És ez így is van rendjén, miként az is, hogy elejtés után az erdők királyának méltó terítéket készítsünk. Lobogjon fáklya lángja, harsanjon kürtszignál a ravatal mellett, hogy örökké emlékezetes maradjon a gímszarvasbika-vadászat, és méltó végtisztességgel rójuk le tiszteletünket az erdő királya előtt.
Minden természetszerető embernek kívánok bőgésben gazdag szeptembert, a vadászoknak pedig egy nagy „kalappal” a gímbikaidényre! Békesség a vadnak, üdv a vadásznak!
youtube://v/Vdf_BmZWUYI


