Azóta évről évre egyre többen vállalkoznak az immár háziasítottnak tekinthető díszmadár gondozására. A vad szín mellett már ezüst és fehér színváltozatai is ismeretesek. A faj Kelet-Szibéria és Kamcsatka édesvízi tavainak nádasaiban építi és béleli tollal fészkét. Ezekre a területekre hosszú tavaszi vándorlás után érkezik, ez idő alatt már kialakulnak a párok. Érdekes, hogy a territóriumok környékén sem fajtársaival, sem pedig más kistermetű madárral szemben nem viselkedik támadóan. Ezzel magyarázható, hogy egy kisebb kerti tavon akár több párat is gondozhatunk együtt. Legjobb, ha már koratavasszal néhány odút is behelyezünk férőhelyükre, mivel általában ezekből választanak, s csak ritkább esetben tojják tojásaikat nádkévék alá.
Japán, Korea és Kína egyes vidékein hatalmas csapatokba verődnek. Ezeken a területeken csapdázásuknak több évszázados hagyománya van. A legnagyobb csapatot 1996-ban Dél-Koreában számlálták, ahol mintegy 260 ezer példány gyűlt össze. Ha egy-egy ilyen raj megszállja a földeket, az bizony egy sáskajárással is felér, ezért egyes helyeken sajnos még napjainkban is méreggel irtják. Az állandó üldöztetések hatására általában csak éjszaka járnak rá a földekre, míg a nappalt mocsarak rejtekeiben töltik. Mivel Japánban és Dél-Koreában valóságos hadjáratot indítottak ellenük, a faj viselkedése az utóbbi évtizedekben megváltozott, s egyre nagyobb számban Dél-Kínában telelnek. Számos csapat nyugat felé vándorol, így ma már nem ritka Nepálban, sőt Afganisztánban sem télvíz idején.
A bajkálréce tartása a fogságban igen könnyű – különféle gabonamagvak és a kacsatáp alkotja az alaptakarmányt, melyet évszaktól függően csiráztatva és megnövelt fehérjetartalommal biztosíthatunk. Mindig legyünk figyelemmel arra, hogy a vadonban a tenyészidőszakban elsősorban vízinövényeket, apró leveleket, kisebb kagylókat, csigákat, míg a vándorlás során főként hajtásokat eszik.
