Egyes fajoknál a termékenységi mutató változása különösen látványos, ugyanis aránytalanul több utódot képesek világra hozni, mint kisebb fajtársaik. Ezeket nevezhetjük „szuperikrásoknak” – írja egy új tanulmány. A tanulmány írója szerint a szapora óriások azonban nem kapnak elég védelmet a halászati szabályozásban.
Nem minden halakkal foglalkozó tudós ért ezzel egyet. Azonban az eredmény alátámasztja, hogy a halállományok regenerálásához és felkészítéséhez a globális változásokra szükség van nagytermetű anyahalakra – mondta Rainer Froese tengeri ökológus, a kieli (Németország) Helmoltz Óceánkutató Központ munkatársa, aki nem vett részt a tanulmányban.
Már évtizedek óta ismert, hogy a halak termékenysége a méretükkel együtt növekszik.
Az azonban vitatott, hogy a nagyobb nőstények mennyire fontosak a halállományok egészsége szempontjából. A legtöbb halászat által használt modell szerint – mivel nincs egyértelmű bizonyíték az ellenkezőjére – a legfontosabb szempont az egészséges állomány fenntartásánál az összes szaporodóképes hal aránya, függetlenül attól, hogy ugyanazt a tömeget kis vagy nagyméretű halak alkotják.
Vannak kivételek: néhány fajnál, mint például a dülledtszemű álsügérnél (Sebastes aleutianus), részletes kutatási eredmény áll rendelkezésre a nőstények szaporodási sikerét illetően: a nagyobb testűek jóval több ikrát termelnek, mint azt a méretükből következtetni lehet. Ehhez jön még az is, hogy egyes idős nőstények különösen tápanyagdús ikrát termelnek, így az utódaik jobb eséllyel élik meg a felnőttkort. Sok tudós aggódik ezekért a matriarkákért: kevés van belőlük, és ha elpusztítják őket, akkor hosszú időnek kell eltelni, amíg a fiatalabb halak pótolni tudják őket.
Dustin Marshall evolúció ökológus a melbourne-i Monash Egyetemről, Ausztráliából elgondolkozott azon, vajon mennyire gyakori, hogy aránytalanul termékenyebbek a tengeri halak nagyobb nőstényei. Ő és a kollégái 342 különböző taxonómiai csoportba tartozó faj ikráinál vizsgálták a mennyiséget és a méretet. A kulcs adatok D. Ross Robertsontól taxonómustól érkeztek a Smithsonian Trópusi Kutató Intézetből, Panama Cityből. Robertson évtizedeket töltött a különböző fajok ikráinak összegyűjtésével, és azok kalóriatartalmának mérésével.
Marshall és kollégái szerint az eredményüknek hatással kellene lennie a halászati szabályozásokra.
Idővel nagyobb teljesítményt lehetne elérni a halgazdálkodásban. Ez megerősíti a tengeri védett területek létjogosultságát is, ahol a halászat általában tilos, ezért a halak idősebb kort érhetnek meg, segítve ezzel a populáció növekedését.
Ray Hilborn a seattle-i Washington Egyetem halgazdálkodási biológusa ezzel nem ért egyet. Véleménye szerint ezek
Az Aberdeeni Egyetemen, az Egyesült Királyságban Tara Marshall halgazdálkodási ökológus arra mutatott rá, hogy sok halgazdaság működési tervénél van egy „biztonsági ráhagyás” az ismeretlen tényezők miatt, mint például az adott halpopuláció szaporodási biológiája. „Tekintve, hogy mekkora energiát fektetnek a halászatok a gazdálkodási tervek kidolgozásába, nem fair azt mondani, hogy a szaporodási képesség változásait nem veszik figyelembe.”
Marshallt azonban nem térítik el az ilyen viták. Egyes halászati modellek, attól függően, hogyan építik fel azokat, igazolják a szuperikrások jelentős szerepét. Megjegyzi, hogy néhány populációban „még a legenyhébb halászati nyomás is drámaian csökkenti a nagyméretű nőstények jelenlétét, és megszünteti a populációra gyakorolt jótékony hatásukat.”
