0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Az őz nem hobbiállat!

Meséink őzikéje egy békés, kedves állat, amely gyakran rászorul az emberi segítségre. Nos, a valóság egészen más. Az őz egyáltalán nem szorul rá az emberi gondoskodásra – leszámítva az esetleges téli etetést. Sőt háznál, kertben felnevelve kötekedő, veszélyes állat válik belőle, különösen a bakokból.

Smindemellett tartása több jogszabályba is ütközik, hogy mást ne említsünk; minden vadfaj valamennyi egyede a magyar állam tulajdona!

Hol él az őz?

Az őzet (Capreolus capreolus) egy időben tréfásan Európa antilopjának nevezték, noha természetesen nem áll közelebbi atyafiságban az antilopokkal. Ez a név leginkább az őz megváltozott viselkedésére utalt. Ugyanis állományának jelentős része természetes, erdei élőhelyéről kiköltözött a mezőre, ahol olykor nagy csoportokba tömörül. Az erdőben élő őzeknél leggyakrabban az etetőknél, szóróknál gyűlik össze egy-két kisebb egyedszámú csapat. Őket is leginkább a családi kötelék tartja össze. Az új, mezei élőhelyen azonban többnyire más a helyzet. Ugyan itt is vannak kis családok, de gyakoriak a nagy egyedszámú csapatok, amelyekben bakok, suták és gidák egyaránt előfordulnak, noha megfigyeltek már ivarilag elkülönült csoportokat is. A csoport létszámát nagyban befolyásolja a táplálékkínálat és a nyugalom.

A mezei őzek táplálkozáskor vagy éppen pihenéskor őrszemet, figyelőt állítanak ki maguk közül, de több egyed is résen lehet egyszerre.

A csapatot egy vagy több középkorú suta vezeti, a bakok és a gidák csak passzívan vesznek részt a csoport életében. Ha a vezérsutát elejtik, a csapat egy időre két-három kisebb csoportra bomlik, de néhány nap múlva újra egyesülnek korábbi tartózkodási helyükön.

Elbűvölő gidák

Az őz a leggyakoribb nagyvad­fajunk, hazánkban mintegy 400 000 egyede él, mégpedig úgy, hogy évről-évre százezernél is több őzet zsákmányolnak a vadászok. Ebből adódóan tekintélyes számú a szaporulat is, az ikerellések sem ritkák. A suta már a gida születése előtt egy hónappal megkeresi az ellő­he­lyet, amelyet, ha sok nőivarú egyed él a környéken, meg is védelmez. A legfontosabb számára a nyugalom és a védettség. A gidák május közepe és június közepe között jönnek világra, de előfordulhatnak korai, például április végi ellések is. A gida 10-12 napos korában kezdi el követni az anyját, és októberben válik el tőle.

Néhány suta nem tudja megfelelően elrejteni gidáját, így rátalálhat a róka, kóbor kutya, a sakál vagy a turista. Ez utóbbi, ha kézbe veszi vagy megsimogatja a gidát, akkor egyúttal kimondja annak halálos ítéletét is.

Ugyanis a suta, ha emberszagot érez rajta, nem foglalkozik többé a gidájával. Nagyon ritka a valóban elhagyott őz, ezért a gidákat puszta jó szándékból soha ne vigyük haza, illetve ne keressük fel vele a legközelebbi állatkertet.

Kötekedővé válik

A gidákat nem csupán a törvényi tiltás miatt nem szabad hazavinni, hanem azért sem, mert megfelelő, szakszerű táplálás nélkül elpusztulnak. Például tehéntejjel nem lehet felnevelni őket. De a felnőttek táplálása sem egyszerű, az állatkerti szakemberek a megmondhatói, hogy az őz az egyik legnehezebben tartható patás. Ugyanis válogatós, pákosztos állat, lágy zöld növényeket, hajtásokat, rügyeket fogyaszt a legszívesebben. Rendkívül változatos kosztot igényel, és fogságban különösen hajlamos az emésztőszervi megbetegedésekre. Az őz fogságban nehezen szaporodik.

Magyarországon az első állatkerti őzek a múlt század hatvanas éveiben születtek a Pécsi Állatkertben. Itt megfigyelték, hogy nem a suta keresett védett helyet gidájának, hanem a gida választott magának búvóhelyet.

Volt egy olyan gidájuk, amelyik a kifutó ajtaja alatt megszökött, de csak azért, hogy egy közeli bokor alatt rejtőzzön el. A kifutóban szopott az anyjától, majd mindannyiszor visszatért a kiszemelt bokor alá – amíg végül is az állatkert munkatársai meg nem akadályozták a kijutását.

Az őzbakok az állatkertek legveszélyesebb lakói közé tartoznak. Így ír erről, Nadler Herbert, neves vadász és vadbiológus, a budapesti állatkert egykori igazgatója Fogoly vadállatok között című könyvecskéjében. „Az erdőben s a mezőn szabadon élő őz fél az embertől, és éberen, óvatosan kerüli a közelségét. Vadászember jól tudja, hogy egyik-másik őzbak mennyire érti a módját, hogy elkerülje a találkozást az emberrel. Viszont a szelídített, illetve az ember társaságához szoktatott őzbaknál szemtelenebb állat alig van. Támadja, sőt üldözi az embert, nekimegy kocsinak, lónak, marhának, sem­mitől sem fél, és hiába eresztik szabadon, nem vadul el.

Vettem egyszer egy őzbakot, amelyet gidakorától ember nevelt, és odaadtam egy barátomnak, hogy vadászterületén vérfelfrissítés céljából szabadon bocsássa. Ámde a bakból veszedelmes útonálló lett. Ha emberrel vagy állattal találkozott, agancsát nekiszegezve megtámadta.”

Nos, a sokat tapasztalt vadászati szakember szavait érdemes megfogadni. Az őz az erdő és mező vadja, és semmiképpen sem hobbiállat.

Forrás: Kistermelők Lapja