Észkombájn
A sakál, mint korábban említettem, okos, alkalmazkodó állat, ezért volt képes ilyen rohamtempóban, ekkora területen elterjedni.
Igaz ez az esetleg párban vadászó állatokra is, egy komondor vagy egy kuvasz nekik is túl nagy falat. Mivel erősen szociális, társaságkedvelő állatok, elvileg könnyen szelídíthetők, de ez így, ebben a formában nem igaz. Teljesen felesleges nekibuzdulásunkban kölyök sakált befogni, hogy „majd mi megmutatjuk”. A sakál az nem kutya, és hatalmas intelligenciáját nem arra fogja fordítani, hogy kedvünkre tegyen. Van persze kivétel is, például az egyik hazai vadasparkunk Muci nevű lakója, akivel a vendégek rendszeresen találkozhatnak és rajta keresztül könnyebben megismerhetik a kutyaféle ragadozókat, pláne, a sakálokat. De pont Muci és a viselkedése, gondozóival való kapcsolata a bizonyíték egyrészt arra, hogy a sakál nem kutya, másrészt rajta keresztül közelebbi bepillantást nyerhetünk a sakál mindennapi szokásaiba, így a táplálkozásába is.
Mit tegyünk?
Először is, ne essünk pánikba, ne fessük az ördögöt a falra, és ne okoljuk veszteségeinkért azonnal a sakált. Védekezzünk!
Ha felmerül a gyanú, hogy sakál portyázik a környéken, kérjük ki az illetékes vadgazdálkodó véleményét (hivatásos vadász). A természetvédelmi szakhatóságot is érdemes megkeresni (pl. nemzeti park igazgatóságánál, természetvédelmi őrt). Érdemes vadkamerákat kitenni, hogy bebizonyosodjon, mivel állunk szemben, mert addig a valós védekezés, a tettes kézre kerítésére tett erőfeszítéseink annyit érnek, mint verébre ágyúval lőni. És addig: el kell fogadni a dolgot, sakál van, volt, és úgy tűnik, lesz is.
További cikkek a témában:
Magyar tapasztalatokra alapozva védekeznek az osztrákok az aranysakál ellen
