Az indiai viador vagy az egyre gyakrabban az USA-ban használatos elnevezése alapján cornish teljes embert kíván, s leginkább az extrémet kedvelők baromfifajtája.
Húshibridek őse
Angliából származik, és már a XVIII. század végén a brit kereskedőhajók nagy számban hoztak be Ázsiából viadorfajtákat, melyek általában az asil tyúkok különböző tenyésztési irányvonalából származtak. Harci kakasként az asilok felülmúlták az angol viadorokat, és ezért az angol tenyésztők többek között óangol harcosokkal keresztezték őket. A felhasznált asil tyúkok a nagytermetű, széles, nehéz, madras típusból származtak. A kapott keresztezések ily módon kivételesen szélesek és eléggé alacsony állásúak voltak. A viadalok során ugyanakkor esetlennek és lassúnak bizonyultak, ezért a kialakított fajtát végül nemigen használták viadorként. Erre ráébredve a tenyésztők hamarosan nekiálltak hihetetlen szélessége miatt húsfajtát kialakítani belőle. Így esett, hogy a modern széles mellű húshibridek kitenyésztésében az indiai viadornak döntő szerep jutott.
A nagytestű, súlyos fajta kakasai 4-4,5 kg-ot nyomnak, a tyúkok 2,5-3 kg súlyúak. Az indiai viadortyúk testfelépítését leginkább kockaformaként jellemezhetjük: a törzs hosszúsága majdhogynem megegyezik a szélességével és a magasságával. A hát kissé lejtős, a vállak jól fejlettek, a testtől kissé eltartottak, és a hát vonala felé magasodnak. A vastag nyak hossza átlagos, a fej eléggé nagy és széles, a széles koponya kiugró szemöldököt képez, amitől a szemek némileg mélyen ülők lesznek. A fej tetején három hosszanti bőrredő formázza a tarajt. A füllebenyek pirosak, a harcias pillantású szem gyöngyszínű. Rövid farkát zártan hordja. Az indiai viadortyúk combja középhosszú, széles és izmos, míg a sárga csüd rövid, vaskos és hengeres. A lábak szétterpesztettek, a csüd egyértelműen a test külső oldalán áll. A tyúkok izomzata jól fejlett, tollazatuk pedig feszes és annyira kemény, hogy a farok-, illetve evezőtollak könnyen el is törhetnek.
Történelmi elnevezés
A fajtát csak néhány színváltozatban ismerik el, mégpedig többszegélyes fácánbarna, többszegélyes vörös-fehér, fehér és fehérszegélyes vörös színekben.
A viadorok hihetetlenül széles és mély testfelépítésének kialakításához több kell, mint egy szabad kifutó és egy marék gabona. Nagy mennyiségű szénhidrát takarmányozásával elősegíthetjük a kivételesen széles mellizmok kifejlődését. Ugyanakkor a növekedés sebességére is ügyelni kell, ugyanis ha túl gyorsan nőnek és raknak fel nagy testtömeget, az a csontos váznak túlzott igénybevételt jelent.
A fajta természeténél fogva nagyon nyugodt és jámbor, igazán szelíddé válhat. Kis kifutókban is gond nélkül tarthatók, bár ebben az esetben fokozottan ügyelni kell az elhízás veszélyére. Ha szabad kijárást kapnak egy füves térségre, akkor elegendő változatosságban lesz részük. Az állatok nagyon ellenállóak, az időjárás bármely viszontagságát jól viselik. Repüléshez túl nehezek.
A fajta kakasai jellegzetesen monogámok, ezért a tenyészcsoportot legjobb egy kakasból és egy, de legfeljebb két tojóból kialakítani. Nagyon kevés tojást tojnak, azt is kizárólag a tavasz folyamán, de ez a fajta fennmaradásához bőven elegendő.
Kivételesen széles testfelépítésük és nagyon alacsony állásuk miatt az indiai viadorok tenyésztése nem egyszerű. Ezen baromfiknál különösen a termékenyítéssel adódnak problémák. A gyakorlott tenyésztők ezzel tisztában vannak, és a tenyészcsoport kialakításánál általában egy, ugyan széles, de nem túl alacsony állású kakassal dolgoznak, amely képes sikeresen megtermékenyíteni a tojót/tojókat.
A törpe indiai viador
E törpefajta származási helye Anglia, amelyet nagy termetű indiai viadorokból törpe asilok segítségével nemesítettek ki. A kakas súlya 1 kg, a tyúk 85 dkg. Külsőleg és egyéb más tulajdonságuk szinte teljesen megegyezik a nagytestű fajtáéval, kivéve, hogy ezt több színváltozatban tenyésztik, jobban tojnak, és többen tenyésztik, mint a nagytestűt.
Szénási Gábor
Újhartyán