Van köztük lombhullató, télizöld és örökzöld is, van, amelyik félárnyékban érzi jól magát, mások kifejezetten kedvelik a napfényt.
A hazánkban termesztett loncokon több levéltetűfaj fordul elő, válogatva a nekik tetsző fajok között.
Egész évben a loncon él a tatárlonc-levéltetű (Hyadaphis tataricae). A megtermékenyített szárnyatlan nőstények ősszel rakják le petéiket a rügyekre vagy a hajtásokra. A tavasszal megjelenő ősanya és az első leánynemzedékek a lonc fiatal hajtásain, a levelek fonákján szívogatnak. A következő nemzedékek 1-2 milliméteres, gyengén viaszporos, szürkésbarna tetvei áttelepülnek a levél színére. Ott a nyár folyamán több nemzedékük fejlődik ki.
A hajtás ízközei az egymást követő fertőzött levelektől rövidülnek, oldalhajtások törnek elő, a hajtáscsúcs oldalra hajlik, vagy lefelé csüng, akár 15-20 centiméter hosszú sűrűn leveles, borzas, elsöprűsödött, boszorkányseprőre emlékeztető levéltömeg alakul ki. Az elsöprűsödött rész őszre elszárad és télen is a növényen marad, ami messziről feltűnik. A júniustól megjelenő szárnyas egyedek a terjedést szolgálják.
A fajt 1935-ben Moszkva környékén írták le, azt követően jelent meg Kelet-, majd Közép-Európában, sőt az 1970-es években eljutott Észak-Amerikába is. A tatárloncon, továbbá a jerikói, a korai és az ükörkeloncon fordul elő.
Terjedését a fertőzött hajtások levágásával és megsemmisítésével (elégetni, vagy zárt fóliazacskóban a hulladékba dobni) tudjuk visszaszorítani. A tél végi lemosó permetezés elpusztítja a peték nagy részét. Szükség esetén a tenyészidőszakban a levelek összefordulása előtt történjen meg a vegyszeres védekezés.
Gazdaváltós a Hyadaphis foeniculi, de nyáron nem települ át a teljes népesség a mellékgazdára, hanem egy része a loncon marad.
Itt is a vesszőkre lerakott peték telelnek. Az első leánynemzedék még a friss hajtások alsó levelein kialakul, a további nemzedékek már a hajtáscsúcs közelében telepednek le. A kúszó loncokon (búbos, húspiros, japán, jerikói és skarlát loncon, illetve fajtáikon) élők közvetlen a virágzat alatti leveleken és a bimbókon fordulnak elő tömegesen.
A nem kúszó loncon (tatár, ükörkelonc) élők is a hajtás csúcsain telepszenek meg. Szívogatásuk hatására a levelek a színük felé sodródnak, a virágzat csökött marad. Megtelepedhetnek a hóbogyón (közönséges, piros) is. Mézharmatot termelnek, azon megtelepszik a korompenész, ami tovább csökkenti a növények díszértékét. A szárnyatlan nőstények szürkészöld, világoszöld színűek, a háti részükön kissé sötétebbek, 1,3-2,6 milliméter hosszúak. A lárvák a szárnyatlan anyánál kisebb termetűek és csak kifejlődés után hozzák létre elevenszüléssel utódaikat. Nyár folyamán megjelennek a szárnyas egyedek, amelyek az Apiaceae családhoz tartozó növényekre (bürük, pasztinák, édeskömény) váltanak. A loncon visszamaradt népesség továbbra is a hajtáscsúcson károsít. Nagy melegben (33 °C fölött) a telepek mérete csökken. Ősszel a loncra visszatelepülő nőstények párosodás után lerakják a petéiket, azok áttelelnek.
Amint a levéltetvek a fakadó rügyeken megjelennek, erős vízsugárral lemoshatók a növényről. Szükség esetén levéltetvek elleni szerrel permetezzünk, virágzó állományban csak méhkímélő szerrel.
A lonclevéltetű (Rhopalomyzus lonicerae) csak nyár elejéig marad a búbos, a jerikói, a kékbogyójú, a koreai, a tatár és az ükörkeloncon (a közönséges hóbogyó is gazdanövénye), onnan a zöld pántlikafűre (Phalaris arundinacea) telepedik át, ahonnan csak ősszel tér vissza. A megtermékenyített nőstények a lonchajtásokra rakják le petéiket, pete alakban telelnek.
Szívogatása következtében a lonc levelének széle a fonák felé göngyölődik, a levél vírusos fertőzéshez hasonlóan sárgásfehérre színeződik, majd a felgöngyölt rész megbarnul, elszárad. Erős fertőzéskor a fertőzött hajtás csúcsa is deformálódik. A tünetek kialakulása nyárig, a tetvek tápnövényváltásáig tart. Egy ideig a deformált levelek még csúfítják a bokrot, de a friss hajtások között eltűnnek. Az ősszel visszatérő tetvek is táplálkoznak, a tavaszihoz hasonló tünetek akkor ismét megjelennek.
A károsítást a lonc jól tolerálja. A néhány fertőzött hajtásvéget még addig vágjuk le és égessük el, amíg a tetvek bennük vannak. Csak szükség esetén, a levélsodródás kialakulása előtt permetezzünk levéltetvek elleni kontakt szerrel.
A tavaszi időszakban a loncon hazánkban egy negyedik levéltetűfaj, a Prociphilus xylostei is előfordul. Ez a faj Európában elterjedt, Észak-Amerikában is megtalálható, hazánkban – annak ellenére, hogy feltűnő – ritkán találkozni vele.
Az ivaros szaporodó nőstény a petéit ősszel a tatár és az ükörkelonc fásodó hajtásaira rakja, és fehér viaszváladékkal befedi. A kikelő ősanyák és utódaik a levelek fonákján szívogatnak, amitől a levelek megsárgulva csőszerűre sodródnak. Az itt kialakuló nemzedékek egy része a levélből kiszorul, és a szomszédos 1-3 éves fás részeken szívogat. Egy-egy bokron belül csak néhány ágon fordul elő. A 2,3-3,7 milliméter hosszú, sűrű, fehér viaszváladékkal fedett tetvek messziről láthatóak. (A fás részekre kiszorult tetvek és az amerikai lepkekabóca, a Metcalfa pruinosa viaszváladékot termelő, ugrani képes lárvái kis odafigyeléssel elkülöníthetők.) Közvetlen kártételük csekély.
A néhány tetves ágat vágjuk le, vagy erős vízsugárral mossuk le. A telepek kialakulását a közvetlenül rügyfakadás előtti olajos lemosó permetezéssel megelőzhetjük. A masszív viaszszálas tetvek ellen a kémiai védekezés eredménye kétséges.
Megfelelő loncfaj/fajta kiválasztásával, továbbá kis odafigyeléssel elérhetjük, hogy az igényeinknek legjobban megfelelő fajtát nem kell permetezni a levéltetvek ellen.