A jákópapagájt más néven szürkepapagájnak is nevezik, amivel lényegében le is írják tollazatának fő színét. A szőrszerű, fehér tollacskákkal borított szem körüli csupasz terület teszi igazán feltűnővé e madár fejét, farkának lazacszínezete pedig elegáns külsőt kölcsönöz számára. A szárnyfedők sötétek, különösen a Nigériából származó példányoknál egészen feketék is lehetnek.
A nemek közti különbség még az egy populáción belüli egyedeknél is nagyon nehezen állapítható meg,
leginkább a hímek szem mögötti fehér, csupasz foltjának kiszögellését tartják árulkodónak, mely hegyesebb a tojókénál. Az egyedül biztos módszer azonban a DNS-analízis.
Madarunk a Guineai-öböl térségében honos, de előfordul a Kilimandzsáró környékén is. Hatalmas elterjedési területén ma már csak két alfaját különböztetjük meg, melyek között oly nagy a különbség, hogy a fogságban tenyésztett állományban is szinte kizárólag alfajtiszta példányok fordulnak elő.
A törzsalakhoz képest az úgynevezett timneh jákó mintegy 20 százalékkal kisebb, alapszíne jóval sötétebb, hasa viszont világosabb. Amikor még engedélyezett volt az Európai Unióba az élőhelyről való madárimport, gyakorta érkeztek ilyen szállítmányok. De mivel sem megjelenésében, sem hangutánzó képessége tekintetében nem közelíti meg a törzsalakot, ezért sosem volt igazán keresett. Viszont a törzsalak igen könnyen tartható, egy magányos madárnak legalább fél köbméteres kalitkára van szüksége, s egy 3-4 köbméteres röpdében egy harmonizáló pár már fiókkal is megörvendeztetheti a gazdát.
A magányosan tartott madarak különösen nagy kedvvel tanulnak az embertől, a környezettől:
bebizonyosodott, hogy nem csupán szajkózásról van szó: gyakorta kötik is a szavakat valamilyen tárgyhoz, történéshez. Nemritkán 150 szót is el tudnak sajátítani.
