Az erdei kutya azon kevés kutyaféle közé tartozik, mely nem a nyílt területek lakója, hanem a sűrű, nehezen áthatolható bozótosoké, őserdőké. Bármennyire jól is alkalmazkodott ez a faj az évezredek során élőhelyéhez, úgy tűnik, a XXI. század megváltozott körülményeit ők sem tudják hosszútávon túlélni.
Az erdei kutya különös megjelenése merőben eltér a kutyaféléknél, azaz a különféle farkasoknál, rókáknál, sakáloknál tapasztaltakétól.
Kurta lábai és tacskószerű testfelépítése is jó szolgálatot tesz, amikor „kígyózó” mozgással kell a növényzeten áttörni.
Nem is olyan régen még ez, a mintegy 66 centi testhosszú, 25 centi marmagasságú és 5-7 kilogramm testsúlyú állat Panamától kezdve Venezuelán és a Guyanákon át Brazília északi területeiig igen elterjedt volt. De rejtett életmódja miatt a kutatók nemigen tudták alaposan tanulmányozni. Hatalmas elterjedési területén három alfaját is leírták, melyek elsősorban szín- és nagyságbeli különbségek alapján határolhatók el egymástól.
Az erdei kutyák sajnos fogékonyak a házikutyák által terjesztett legtöbb betegségre, így a szopornyicára is, ami végzetes számukra. Ezzel is magyarázható, hogy állományuk igencsak megfogyatkozott. De talán ennél is nagyobb gondot jelent, hogy
Ez pedig nemcsak szaporodásukat, hanem az egyedek túlélését is veszélyezteti.
Mivel zárt térben könnyű szaporodásra bírni, a faj fennmaradását ma már az állatkerti tenyészetek is jelentősen elősegítik.
