Back to top

A kecsketartás csak távolról romantikus - Egy kezdő állattartó kalandjai

Városiként költöztünk pár éve falura, az első pillanattól kezdve az önellátás szándékával, állatokat tartva, növényeket nevelve. A kezdők vakmerőségével ugrottunk fejest, és noha bicskánk eddig még nem tört bele az önként vállalt létformába, pár tanulságos pofont már kiosztott nekünk az élet.

Kecskét általában nem vesz a hobbitartó, vagyis a „városi paraszt”, ahogy felénk nevezik: ajándékba kapja szomszédtól, baráttól, rokontól, ismerőstől, olyasvalakitől, akinek a gidát leölni nincs szíve, de tartani, felnevelni, abrakolni sem szeretné, elvégre a jószág születésének egyetlen valódi célja maga a tejtermelés.

Profi gazdaságokban úgy megy ez, hogy a gidákat már pár hetes korukban elválasztják anyjuktól, tejjel mesterségesen etetik – hortobágyi juhászoknál láttam egy olyan ötletes nagy tartályt, amiből legalább hat-nyolc cumi lógott ki e célból. A bakokat szinte számon sem tartják, azokból úgyis vágóállat lesz néhány hónapos korukban, míg gödölyék, vagyis a „lányok” követik anyjuk útját: ellenek, majd tejet adnak, újból ellenek, akár egy örök körforgás. A miénk nem profi gazdaság. Négy éve költöztünk városból falura, annak is a szélére: utánunk már csak rétek, szőlődombok és erdők sorjáznak, néha őzek, rókák, máskor vaddisznók tévednek a kertünk közelébe. Gyerekeink gyakorlatilag kirepültek a fészekből, csak időnként „szállnak” oda vissza, az így felszabaduló energiáinkat és időnket tehát lelkifurdalás nélkül fordíthattuk az először csak kedvtelésnek indult, mára azonban napi elfoglaltságot jelentő állattartásra, háztáji gazdálkodásra.

Aki szerint kecskét tartani csupa romantika, az nagyon téved. Tévedtünk mi is, amikor azt hittük, a kecskével alig kell majd törődni, szépen lelegeli a füvet, legalább nem kell bekapcsolni a benzines fűnyírót – ezzel is óvjuk a természetet.

Megesznek majd minden „zöldhulladékot” a banánhéjtól a tuja lemetszett ága-bogáig, hangját alig hallani, aztán, ha eljő az ideje, szépen megtermékenyül, és öt hónap múlva, mint a nagykönyvben, ellik nekünk két-három aranyos kis kecskét. Később ontja magából a tejet, csak győzzük a gomolyát meg az érlelt sajtokat gyártani.

Leckéinket azóta is sorra kapjuk, és a tanulságokat sem sikerül mindig levonnunk.

Pötyi és Meki – mindketten nőivarúak – két éve érkeztek hozzánk, alig pár tíz méterről: kecsketartó szomszédasszonyunktól kap­tuk őket, a patak túloldaláról, pórázon jöttek velünk, akár a kiskutyák. Aznap még a szabad ég alatt aludtak, másnapra deszkákból ólat ácsoltunk nekik, ami csinos piros tetőt, és vízelvezető csatornát is kapott. A füvet azonban egyáltalán nem legelték, vagy csak nagyon ímmel-ámmal. Később derült ki, hogy születésüktől ólba zárva éltek, a zabot, kukoricát, nyúltápot odatették eléjük, azt ették.

Nőttek, növekedtek, mellettük magasodott a fű is, nem volt mit tenni, csak előkerült a fűnyíró. A kerítésen átnyújtózkodva a füvön kívül minden mást megettek, amit csak elértek. Orgonát, csicsókát, érésnek indult paradicsomot, paprikát, sőt, egy óvatlan pillanatban, amikor a nyitva hagyott kapun kiszabadultak, mintha egyetlen harapásra faltak volna fel két padlizsánt, három cukkinit, megfejelve másfél rozmaringbokorral és egy jó adag burjánzó lestyánnal.

Miközben fék nélkül habzsoltak, olybá tűnt, mintha kajánul vigyorognának, később már bizonyossá lett, a két kecske rajtunk röhög.

A kecske válogatós. Bizony, nem eszik fel mindent, vagyis ez így nem teljesen pontos. Mindent feleszik, de ebben sajátos logikát követ. Hétfőn megeszi a sárgarépa lehántolt héját, szerdán fanyarul otthagyja. Októberben szereti az almát kockákra vágva, novemberben viszont csak cikkekre vágva szereti. A száraz kenyérhéjat mindig megeszi, kivéve, ha előtte véletlenül lejtettük a földre vagy megnyalta a kutya, netán megnyalta a másik kecske, vagy ha olyan szappannal mostunk kezet, mielőtt széttördeltük volna, amit ő nem szeret. Azt nem tudjuk, mit nem szeret, mert ugyanez a szappanos kéz más esetben teljesen elfogadható a számukra, például ha ropit ad.

Idővel egyre inkább kiismertük a két kecske jellemét, szokásait – az egyik kicsit rigorózusabb volt, a másik jobban igényelte a simogatást –, megszoktuk őket, és ők is minket. Rendje, ritmusa lett előbb a napoknak, a heteknek, később a hónapoknak, évszakoknak is.

Megtanultuk, kitől kell venni a szalmát, amit alájuk rakunk, s kitől a szénát, amivel etetjük őket. Közben a gazdasági udvarba melléjük került két, télen-nyáron a szabadban tartott mangalica, az ónodi vásárban vett itáliai kakas, mellé tíz palóc nyuszkanyakú (kopasz nyakú) tyúk a mátra­nováki tenyésztőtől. Hozzájuk csatlakozott a Földi Gyulától vásárolt – aki azóta is ellát jó tanácsokkal minket – két gyimesi rackajuh, Gerzson és Vilma is; továbbá három futókacsa is hozzánk került Aggtelekről, akik szépen, szisztematikusan felették a rengeteg elszaporodott meztelen csigát, s azóta is rendben tartják a füvet és a gyümölcsfák alját.

Gidáink – vagyis gedéink, ahogyan errefelé mondják – közben szépen iperedtek, mígnem azt vettük észre, hogy egymásra ugrálnak, hangosan mekegnek, farkukat boldogan járatják. Csóválásnak ezt nemigen nevezhetnénk, a kecske örömteli farok­mozgá­sának sebessége inkább egy motolláéhoz hasonlít.

Ebből tudtuk, elvégre addig már több szakkönyvet is elolvastunk, hogy elérkezett az „űzetés” ideje, ivarérett lett a két lány. S ezzel együtt jött a dilemma is: természetes vagy mesterséges úton foganjon-e a meg az utód?

Az előbbi mellett döntöttünk, viszont saját bakunk híján először kölcsönbakhoz folyamodtunk. A faluból érkezett hozzánk néhány hétre Bodza, a szalmaszínű jámbor bak, akit pórázon vezettünk haza a kertek alatt. Némi zavart okozott, hogy óriás schnau­ze­rünket ugyanígy hívják, így az első napokban – mivel akinek van neve, azt mi a nevén szólítjuk, dicsérjük, ha kell, dorgáljuk – kénytelenek voltunk a „Bodza kecske” és a „Bodza kutya” megkülönböztetést alkalmazni, ha nem akartunk kalamajkát. A bakot beengedtük a lányok közé, majd vártunk és lestünk, mi következik. Nem történt semmi. A mieink riszáltak, ő rájuk ugrált, hágni próbált, amazok arrébb mentek, kicsit böködték, aztán fél óra múlva mind a hárman békésen legelésztek egymás mellett. Gondoltuk, az ilyen légyottoknak idő kell, meg aztán a felvigyázó szemekre sincs különösebb szükség, így magukra hagytuk őket.

Három hét múlva visszavittük a kölcsönbakot, majd öt hónapig vártuk türelmesen, szélesedik-e már a mieink hasa, ereszkedik-e lejjebb a tőgyük, amit egyébként addig alig lehetett észrevenni. Minden bélmozgást, minden hasi oldalhullámot kiskecskének véltünk, március végén pedig már egyre türelmetlenebbül számoltuk a napokat.

Mivel a szakirodalom szerint a legtöbb kecskének 150 nap a vemhességi ideje, a 160. napon bizonyossá vált: ezúttal nem lesz szaporulat. Aki haszonállatként tartja a kecskét, nem pedig hobbiból, mint mi, annak ez rossz hír. Újabb egy évig etetni, tartani kell a jószágot, mindezt bevétel nélkül, miközben kiadásként legalább havi kétezer forinttal számolhatunk zabra, búzára, kukoricára, szénára, hogy az esetleg felmerülő orvosi költségeket vagy épp a körmölés díját ne is említsük.

Mi viszont vettünk egy nagy levegőt, és egy négy hónapos nyurga bakkecskét hoztunk a házhoz, remélve, őszre megnő annyira, hogy magasságban is feléri a lányokat, és akkora már egyfajta „mini nyájként” működve a maga természetes módján gondoskodik a szaporulatról is. Mihálynak neveztük el, máig sem tudjuk meg­ma­gyarázni miért, egy darabig magáztuk is, csak hogy kellő komolyságot adjunk a jelenlétének. „Mihály, kérem, arrébb menne?

Na de, Mihály, miért ökleli fel a vizes vödröt? Ejnye Mihály, ne kergesse a kakasokat!” – a gyakran elhangzott mondatokból is kitűnik, hogy egy végtelenül energikus, zabolátlan, öntörvényű állattal gyarapítottuk a kis farmot és vettünk újabb terheket magunkra.

Hogy Mihálynak végül sikerült-e felnőnie a feladathoz, Meki és Pötyi pedig megörvendeztetnek-e bennünket gidákkal, nos, ez már egy következő történet lesz.

Forrás: 
Kistermelők Lapja
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Kistermelők Lapja 2020/6 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Az ellés öröme és bánata - kecsketartás

Városiként költöztünk pár éve faluba, az első pillanattól kezdve az önellátás szándékával, állatokat tartva, növényeket nevelve. A Kistermelők Lapja júniusi számában kecsketartókká válásunk históriájáról meséltem, és az igyekezetünkről, hogy gidákkal gyarapodjon az állományunk. Több hónapnyi kudarc után, egy új baktól, Mihálytól vártuk a sikert…

Kevesebb kiállítóval, de megrendezik Debrecenben a Farmer Expót

Kevesebb kiállítóval és kisebb épített vásárterülettel, de megrendezik augusztus 18-21. között a Farmer Expót Debrecenben, az egyetem Böszörményi úti campusán - közölte Vaszkó László vásárigazgató hétfőn az MTI-vel.

Az EU zöld megállapodás nyertese lehet a juhágazat

Augusztus 7-8-án a bárányhús fogyasztását népszerűsítő Bárány napok lesznek, agrár- és turisztikai szereplőkkel Gasztronómiai Kulturális Unió Klaszter alakul, a juhágazat szereplőit pedig kétféle támogatással is segíti a szaktárca - egyebek mellett ezekről volt szó a Juh- és Kecske Terméktanács sajtótájékoztatóján.

„Úgy nem nyersz, ha meg sem próbálod” - Állattartó telepek korszerűsítése

Holló Mátyással már 2013-ban is találkoztunk, akkor a Kistermelők Lapjában az év juhászaként mutattuk be. Az idei találkozásunk apropója az, hogy megmutassuk, hogyan érdemes a gazdálkodásba, fejlesztésekbe pályázati forrást bevonni.

Ne hiányozzon portánkról!

Bütykös orrú lúdnak vagy sisakos lúdnak is nevezik. Szibériából, illetve Észak-Ázsia más területeiről származik; Kínában és Japánban már évszázadok óta tartják a nagyon ízletes, porhanyós, zsírban szegény húsa és jó tojáshozama miatt, amely évente 60-70 darabot jelent, körülbelül 120 grammos átlagsúllyal.

Rovarliszt felhasználása a takarmányozásban

A gazdasági állatfajok takarmányozásban egyre gyakrabban merül fel a szójadara és a halliszt helyettesítése más fehérjeforrásokkal. A szarvasmarha szivacsos agyvelőgyulladása (BSE) miatt hozott rendeletek tiltják, vagy jelentősen korlátozzák az állati eredetű takarmányok felhasználását a gazdasági állatok takarmányozásában. Ezért az elmúlt években fokozódott az érdeklődés a rovarliszt takarmányokba történő keverésére, a szójadara és a halliszt teljes vagy részleges kiváltása céljából.

A méhészkedés a természet közelségét jelenti - hölgyméhészek, méhész hölgyek

Gyerekkorában még félt a méhcsípéstől, de ma már lelkesen nyitogatja a kaptárakat. Bodnár Emesével édesapja szerettette meg a méhészkedést és végül a kellemes iskola melletti elfoglaltságból szenvedély lett. A méhek mellett a közösségi munka is érdekli, aktívan részt vesz az egyesületi méhészgyűléseken és ellátja Fóton a méhegészségügyi ellenőri feladatokat.

A lovak, a gyöngytyúkok, a kuvasz és a többiek…

Birka, kecske, ló, szamár és némi baromfi is van Borda István gazdaságában Jászkisér külterületén, a csatornákkal szabdalt alföldi tájon. A gazda mosolygós szemű, nagy bajszú, büszke jásznak tűnik, de amikor megszólal, ízes beszédéből kiderül, hogy palóc, családja révén Balassagyarmatról került gyerekként a Jászságba. Borda István öt éve bérli a volt TSZ-telepet.

Nyitott porták, nyitott gazdák

Egyre többen vágynak nagyszüleik már-már feledésbe merült békés életére, a gyermekkori nyaralások feledhetetlen ízeire vagy biztonságára. Aki részt vesz a Nyitott Porták programjain, az egészen biztosan újra rátalál ezekre az érzésekre.

Limousin a csúcson - Főszerepben a bikák

Tavaly a hódmezővásárhelyi Alföldi Állattenyésztési Napok szakmai kiállításán a Limousin fajtagyőztes hím- és nőivarú állatokat is a Városlődi Imár Bt. tenyésztette, és elhoztak egy nagydíjat is: a húsmarhák között az ő borjas tehenük lett a legjobb. Csomai Géza tíz éve tenyészti a Limousin fajtát. Jelenleg 300 tehén, 30 vemhes üsző, 45 éves üsző és 150 választás előtti, értékesítésre váró borjú van a gazdaságában.