A hőskorban, mint minden állattartásnál, a normál biológiai igények szabad teret kaptak a ház körüli állatoknál. A csirkék a többi baromfival szabadon kószáltak a tanya körül, kiélték természetes ösztöneiket a gazda legkisebb közbeavatkozása nélkül.
Amíg pár kas volt csak a szérűskertekben, vagy a szerszámkamra eresze alatt, addig a rajzás áldás volt a gazdának, mert azokat befogva szaporodott az állománya. Erre nagy szükség volt, mivel a hagyományos mézelvételnél a méhcsalád elpusztult (leölték), s rendszerint a legerősebbje (negatív szelekció). Aztán az intenzifikálás itt is beköszöntött, a fixre épített lépeket mozgatható keretek váltották fel (egyre nagyobbak), s egyre tágasabbak lettek a kaptárak is, egyre több kaptárt helyeztek el a méhesekben (ideális helyzet az atkának).
A méztermelés lett a minden, s minél több, annál jobb. Nyilvánvaló, ha a méhek (vagy azok egy része) nem a nektárgyűjtéssel van elfoglalva, akkor az a méztermelés rovására megy. Vitathatatlanul a rajzás az egyik legnagyobb ilyen „zavar” a méztermelő folyamatban (legyen bármily természetes is). Éppen ezért a méhészkedés modernizálódása óta a rajzásgátlás az egyik legnagyobb kihívás a méhész számára (az egyre szaporodó egzotikus betegségek és paraziták mellett). Rengeteg módja ismert a rajzásgátlásnak, ami egymagában is mutatja, hogy valójában egyik sem tökéletes, különben nem lenne ennyiféle ilyen irányú kísérlet.
Az anyaméh normál petézése, legyen az bármilyen intenzív is, akárhányszorosára is növekedik egy kölyökcsalád, nem számít szaporodásnak. A szaporodás az, ha egy új család keletkezik (szuperorganizmus elmélet), vagyis kettéválik, aminek a módja a rajzás (1. kép).
A szaporodás igen erősen programozott ösztön, hiszen a létfenntartás után a fajfenntartás ösztöne a legerősebb az egész élővilágban. Sok százmillió éves evolúció dolgozott ezen, hogy így legyen. Tehát ezt kitenyészteni, kinevelni, kiirtani igen nehéz lesz, talán nem is lehet génmanipuláció nélkül.
Mielőtt belefognánk a rajzásgátlásba, egy kicsit vegyük szemügyre, hogy mi okozza ezt? Annak ellenére, hogy az összes állatfaj között a méh tanulmányozott/kutatott a legtöbbet, nem tudunk egyértelmű választ adni erre a kérdésre. (Nem véletlen, hogy nincs tökéletes rajzásgátlás!)
Ha mégis megpróbáljuk listába szedni a legfontosabb tényezőket, amiket tudományos szakemberek, nemzetközileg elismert méhészek kikövetkeztettek, akkor a lista körülbelül így néz ki (az éhség- és vészrajt most nem érintjük):
1. Notórius helyhiány az anya petézéséhez.
2. Szűk méztároló-kapacitás a bejövő nektár számára.
3. Tömegnyomor a fészekben.
4. Elégtelen szellőzés (biológiai gázcsere, mézérlelés).
5. Magas hőmérséklet (elégtelen hőszabályozási lehetőség).
Észrevehető, hogy a fenti lista elemei nem függetlenek egymástól, hiszen pl. az általános zsúfoltság és szellőzés, vagy szellőzés és magas hőmérséklet szoros összefüggést mutatnak egymással. A lista nemcsak nem teljes, de nem is szükséges mindegyike, hogy kiváltsa a rajzást.
Ez csak aláhúzza azt a tényt, hogy még mindig nem tudunk mindent (eleget?) a rajzáskiváltó okokról. A matematikához értők tudják, hogy csupán a fenti öt tényezőknek igen számos kombinációja lehetséges.
A méhek (sem) programozott automaták, nem mindig hajszálra ugyanazt csinálják, de bizonyos biológiai (öröklött és szerzett) törvényszerűségeket, a környezeti tényezők kényszerítő hatása alatt, észrevehető módszerességgel követnek. Ezek ismeretében veheti fel a méhész a küzdelmet a nem kívánt rajzás ellen.
Maga a rajzás külső szemlélő számára esetleg percek alatt lezajlik, de a kaptárbéli előkészületek esetleg már hosszú hetekkel előtte megkezdődtek. Ezek egy bizonyos logikai sort követnek, ami föntről lefelé nagyjából így zajlik:
1. Kritikus indító külső stimuláló tényező a bőséges nektár- és virágporforrás, aminek érthetően hozzáférhetőnek is kell lennie (időjárás).
2. Ennek hatására elkezd növekedni a család (lépfelület, fiasított terület, dolgozó létszám, raktárkészlet).
3. Mindez fokozatos zsúfoltsághoz vezet (elfogy az üres sejt) nagy tömegű fiatal méh borítja a lépeket.
4. Megváltozik a méhállomány korösszetétele, sok fiatal belső méh van munka nélkül (egyre kevesebb a gondozandó lárva, nincs hely további lépépítésre).
5. Az anyaferomon széthordása csökken, kaptárbeli koncentrációja hígul.
6. A dolgozók elkezdenek anyabölcsőket húzni, s megkezdődik a rajzás fiziológiai előkészülete…
Pusztán biológia szempontból nézve, teljesen érthető, hogy az élővilágban a teljesen kifejlett, erejük teljében lévő egyedek azok, amelyek egyben szaporodóképesek is. A mézre koncentráló méhésznek is pont ezekre van azonban szüksége, hiszen a nagy méretű, népes, egészséges méhcsalád egyben a legjobb potenciális méztermelő is. Azonban a genetikai program szerint ugyanez a család szaporodni is akar, amiről eltéríteni ugyanolyan nehéz, mint egy tinédzsertől elvárni, hogy ne foglalkozzon a másik nemmel.
Az előbbire példa a trójai háború, vagy Trisztán és Izolda legendája. Az anyatermészet pedig a legképzettebb hadseregeket is képes térdre kényszeríteni, ahogy Napóleon, vagy a németek is tapasztalták az orosz/ukrán hómezőkön.
Végül is hogyan tudjuk a méztermelés szempontjából csúcsformában tartani (még inkább a dandárra időzíteni) a családot a rajzás elkerülése, vagy legalább késleltetése mellett? Bármi módot is választunk, alapvető, hogy az ne keltsen zavart a kijáró dolgozó állományában, főleg ne redukálja azt. Még inkább kívánatos, ha az egész kaptár harmóniáját fenntarthatnánk, annak lényeges zavarása nélkül. Ha a méhészben van egy kis méhek iránti szimpátia (netán szeretet), akkor az ne okozzon gyötrelmet (se anyának, de még a heréknek sem).
Leges-legelőször, ha a méhész elejét akarja venni a rajzásnak, akkor a legegyszerűbb és nyilvánvaló dolgokra kell koncentrálni:
a. Növelni kell a fészek kapacitását, legyen hová petézni az anyának.
b. Helyet biztosítani a bejövő nektárnak, méztérbővítés, méztéri fiók hozzáadása.
c. Javítsuk a szellőzést teljes vagy növelt kijárómérettel, plusz szellőző lyukakkal, tetőemeléssel, stb.
d. Árnyékoljunk, féltetővel állandó méhészetben, fák alá telepítéssel vándorlásnál.
Tapasztalni fogjuk, hogy valószínűleg ezek egymagukban nem fogják megakadályozni a rajzást, legfeljebb késleltetni. Ezt sem szabad lebecsülni, mert lehet csupán erre van szükségünk a főhordás kihasználásához.
Mi van, ha a hirtelen időjárás-változás belezavar vagy a nektártermés, vagy a családok csúcsformába hozásába, s a felállított menetrendünktől nem remélhetjük a várt eredményt? A rajzás előtti állapotnak két fő stádiuma van: amikor még nyitott anyabölcsők vannak, vagy már le vannak zárva. Az anyabölcsők eltávolítása, megsemmisítése csak azt eredményezi, hogy azonnal újat húznak a méhek. Mégis hogyan lehetne megőrizni a teljes dolgozó állományt, s fenntartani a kaptár egyensúlyát a küszöbön álló rajzás minimalizálása mellett?
Természetesen a rajjal távozik a régi anya is (néha az új).
Ha el tudnánk választani a kijáró állományt az anyától, akkor a rajzásnak is elejét vehetjük. Erre irányul a már említett szárnylevágása az anyának, vagy zárkázása, vagy a fizikai akadályozása másféle módon. A méhészek tudják, hogy a szárnylevágás nem teljes értékű megoldás, az anyarács is veszít a hatékonyságából, mivel a méhek lefogyasztják az anyát a rajzás előtt, ezért az beszorulhat, megsérülhet erőszakos áthatolási kísérletei miatt.
A rakodókaptárak esetében egy nagyon szellemes választórács, Snelgrove, vagy váltókijárós deszka kínál erre elegáns megoldást, ami nemcsak az anyát, hanem az egész kaptárat megkíméli a drasztikus beavatkozással járó stressztől. (Az elv némi találékonysággal adaptálható a fekvőkaptárakra is, de erről röviden később.)
A 2. képen látható az általam készített és használt Snelgrove-rács világosan mutatja a három oldalon elhelyezkedő kijáratpárokat: 1a-b, 2a-b, 3a-b. A kijáratok „a” és „b” része, vagyis alsó és felső része sosincs egyszerre nyitva. Az „a” és „b” nyílások váltogatása révén a méhek hol felülre, hol alulra jutnak a kaptáron belül.
Ezt a jelenséget használjuk ki az anya és a kijáró méhek többségének a szétválasztására.
Nézzük a módszer működését immár a valóságban. Az eredeti kétfiókos (A és B) kaptárunkat kétfelé osztjuk. Az összes fias keretet, az anyabölcsősöket is és a keretet, amin az anya van, az anyával együtt az „A” fiókba helyezzük. Ez lesz a felső fiók az új felállásban. Az összes fias nélküli keretet, a méhekkel együtt a „B” fiókba gyűjtjük. Ezen „B” fiók közepébe teszünk egy keret zárt fiasítást is, a rajta lévő méhekkel együtt (nem baj, ha van némi nyitott lárva, de azok feltétlen idősebbek legyenek négy napnál, különben anyabölcsőt húzhatnak föléjük a méhek). Ez a „B” fiók kerül alulra. A keretekről a méheket nem kell lerázni, ami megfázást, vagy a lárvák elmozdulását is okozhatja.
Középre anyaráccsal egy üres mézes fiókot teszünk, ahová az alulról kijáró méhek gyűjthetnek. A mézes fiók és az „A” (felső) fiók közé kerül a Snelgrove-rács (3. kép). (Az anyarács és választórács ki van lógatva a jobb láthatóság miatt.) Itt minden kijáratot bezárunk, kivéve az „1a”-t, ami az eredeti kaptárkijárattal ellentétes oldalra kerül.

Így a felső fiók („A”) megszabadul a kijáró méhektől, ahol az anya is tartózkodik, vagyis elértük a kitűzött célt: szétválasztottuk a kijáró méheket és az anyát. (A nyílászáráshoz padlószőnyeg alá használt szivacsot alkalmazok, mert a faékeket, reteszeket reménytelenül beragasztják a méhek.)
Az „A” fiók rendezésénél ügyeljünk arra, hogy legyen helye az anyának a folyamatos petézéshez, ami foglalkoztatja a belső dolgozókat, plusz azok egy része idővel kijáróvá kell váljon (az eltávozottak helyébe), s ezzel a fészek zsúfoltsága is csökken, vagyis egy faktorral kevesebb a rajzáshoz. Ha több fias keretünk lenne, mint amit elhelyezni tudunk az „A”-ban, azokat gyenge családok erősítésére használjuk. A lezárt anyabölcsőket távolítsuk el (ezek kiváló minőségű rajbölcsők!), de a nyitottakkal ne foglalkozzunk, azokat a méhek fogják elbontani.
Egy hét múlva egyre több méh lesz kijáró a felső fiókban (egyre többen kelnek ki a fedett fiasból), ami ismét zsúfoltsághoz vezetne. Ekkor bezárjuk az „1a” nyílást a Snelgrove-deszkán és kinyitjuk az „1b”-t. Ugyancsak kinyitjuk a „2a”-t.
Mi történik ilyenkor? A felső fiókból („A”) a méhek most már csak a „2a” kijáraton jutnak a szabadba, de az „1a” kijáratra tájolt méhek visszatértükkor azt zárva találják. Mivel alatta az „1b” nyitva van, azonnal azt kezdik használni, amin keresztül most már a lenti mézes fiókba jutnak, ahová folytathatják a gyűjtést. Ezzel ismét leapasztjuk a kijáró állományt, vagyis leválasztjuk az anyától. Ekkorra már lebontják az anyabölcsőket a felső fiókban, de ha szükséges, a fenti procedúrát megismételhetjük a Snelgrove-rács következő nyíláspárjával.
A kijáró méhek nem fognak anya nélkül rajzani, anyabölcsőt sem tudnak húzni, de mivel a Snegrove-rácson kapnak anyaferomont, folytatják a gyűjtő munkát. Az elpusztuló kijáró méheket a fentről átirányítottakkal pótoljuk. Ahogy a mézes fiók telik, egyre több fiókot adhatunk az anyarács és a Snelgrove-rács közé.
Ha dandár után anyát akarunk nevelni, akkor az anyás keretet a rajta lévő anyával áthelyezzük az alsó fiókba („B”), s az anyátlanná vált, friss lárvás „A” fiókban megkezdődik az anyanevelés. (Ez már egy másik cikk témája.)
Fekvőkaptáraknál, főleg ha idejében észrevesszük a rajzásra készülődést, sima anyaráccsal és méznek alkalmas keretsorral elválasztjuk az anyát a kijáró dolgozóktól. A kaptár másik oldalán – ahová az anya került – nyitunk egy új nyílást – egy fúrt lyuk is megteszi, amin a kijárók távozni tudnak és visszamennek az eredeti kijárathoz. Értelemszerűen a kijáró dolgozók eltérítését csak egyszer tudjuk megcsinálni ily módon, a fekvőrendszer sajátossága miatt. Ezért az előrehaladott rajzási állapotban nehezen fog működni. Ezért, a Snelgrove-rács fabrikálása/adaptálása haszontalan, hacsak nem további lyukakat akarunk fúrni a kaptáron.