A herbicidek alkalmazása viszonylag egyszerű, vegetációs időszakban két jól időzített kezeléssel majdhogynem megoldható az ültetvények gyommentesen tartása, de felvetődik a herbicidek káros környezeti hatása.
De nem ismeretlen a manapság mind a médiában, mind a szakmai fórumokon oly sok vitát keltő glifozát hatóanyag környezetre és az ember egészségére gyakorolt káros mellékhatása sem. Az Egészségügyi Világszervezet 2015-ben megállapította, hogy a glifozát valószínűsíthetően rákkeltő hatású, a non-Hodgkin limfóma kialakulásához vezet/vezethet. Ennek ellenére az Európai Unió tagállamainak minősített többsége 2017 novemberében megszavazta a rákkeltéssel gyanúsított és környezetszennyező glifozát gyomirtó szer ötéves uniós újraengedélyezését, korlátozások nélkül. A glifozátról folytatott vita megalapozottságáról nem kívánok állást foglalni, a szakmai fórumokon, híradásokban megjelenő információk igazságtartalmának és hitelességének elbírálását az olvasóra bízom.
A termikus eljárások közé tartozik a forró vízzel, forró habbal vagy gázperzseléssel való gyomirtás, amelyeknek viszonylag kicsi a munkateljesítménye és nagyon költségigényesek, ezenkívül a hatástartamuk rövid, a talajban élő faunát károsítják, és az eljárás során felhasznált energiamennyiség sem indokolja a környezetkímélő megnevezést.
Az egyetlen elfogadott eljárás a herbicidek helyettesítésére a sorok aljának mechanikus eszközzel való gyomszabályozása. Kétségtelen, hogy ez az eljárás is számos kérdést vet fel, de problémamentes mechanikai módszer nem létezik a sorok tisztántartására. Amikor a sorok aljának mechanikai művelése mellett döntünk, először mérlegelni kell annak előnyeit és hátrányait, lehetséges ökológiai következményeit. A mechanikai soraljaművelés történhet gumiujjas tárcsával, forgókéses, forgókapás, kétoldalas, damilos mulcsozóval, forgóboronával és késes soraljművelővel, kézi kapával stb. A mechanikai gyomirtás során nagyon fontos szempont, hogy a talaj nedvességtartalmát megőrizve végezzük el a műveleteket.
A mezőgazdaságilag hasznosított talajok fontos szerepet játszanak ebben, mert globálisan tekintve a talajok négyszer több szenet tartalmaznak, mint az atmoszféra, melynek fele szerves anyag formájában van jelen. A talajorganizmusok nagyobb része a szerves anyagok oxidációjából nyeri a növekedéséhez és szaporodásához szükséges energiát. Ebben a folyamatban a szénhidrátokat oxigén felhasználásával szén-dioxidra és vízre bontják, és egyidejűleg energia szabadul fel. A felszabaduló szén-dioxid mennyisége a talajban lezajló légzési és életfolyamatok intenzitásának mérésére alkalmas. Ezért a talajban lévő, szervesen kötött szénnek nagy jelentősége van a klímavédelemben.
Amikor a humusz lebomlik, mint forrás jelentősen hozzájárul a CO2 gáz kibocsátásához. Még a talaj szervesen megkötött széntartalmának kisebb változásai is súlyos következményekkel járhatnak az atmoszféra szén-dioxid-tartalmára. Ezért a talajművelés kulcsszerepet játszik. Minden egyes talajművelés az értékes humusz leépülésével és CO2-felszabadulással jár, mivel a talaj átkeverése és levegőztetése a mikrobák aktivitásának emelkedését idézi elő, még ha rövid időre is. A gyakori talajművelés a talajhőmérsékletet emeli, amely szintén növeli a talajaktivitást, mely szintén hozzájárul a légköri CO2-tartalom növekedéséhez. 2003 és 2007 között a Moseli borvidéken palás talajon végzett mérések szerint a rendszeres talajművelés hatásaként a talaj humusztartalma évente átlagosan 1,65 tonna szenet veszít, ami 6 tonna szén-dioxidnak felel meg. Agyagos lösztalajon évente 3-4 talajműveléssel a szénveszteség 12,8 tonna, mely kereken 50 tonna CO2-kibocsátást jelent. Ugyanekkor egy talajtakarásban részesített ültetvényben a humusztartalom növekedett.
Érthető az is, miért van szükség a talaj kímélésére és minél kevesebb bolygatására. Nemcsak minden talajművelés, hanem a nitrogéntrágyázás is növeli a talaj levegőztetésén keresztül a biológiai aktivitást és ezáltal serkenti a mineralizációt. Ilyenkor az úgynevezett priming-hatás érvényesül, mely azt jelenti, hogy a nitrogén hatására a megnő az aktív tevékenység a talajban, és ezzel együtt a humusz nitrogéntartalma is felszabadul.
Egy tavaszi soraljművelés azonban pozitív is lehet, ugyanis nitrogént szabadít fel a talajból a szőlő számára. Ennek hátránya, hogy nincs tartós hatása, ezért a talajt többször mozgatni kell. Évi 4-5 alkalom az általános, de vannak gazdaságok, ahol ettől többször végeznek soraljművelést, serkentve ezzel a mineralizációs folyamatokat. A talajművelés időpontja is fontos szerepet játszik a gyakoriságon túl.
Érdemes fontolóra venni, hogy egyedileg csak a tőkék alját kezeljük, csökkentve ezzel a kimosódást.
A klímaváltozás egyik jele, hogy a telek melegebbé és nedvesebbé válnak. Ennek következménye, hogy a talajélet a téli hónapokban sem áll le, folyamatos aktivitást mutat. Ez azt jelenti, hogy egy késői talajmunka erősíti a mineralizációt és ezzel együtt kontrollálatlan nitrogén-felszabaduláshoz vezet. Mivel egy elmunkált sík területen nincs növényzet, a nitrogén felvehetővé válik, azaz szabadon kimosódhat a talajból nitrát formájában, mely a talajvizekben, elfolyó vizekben tárolódhat.
Éppen ezért nagyon fontos a talajszerkezet és a talajélet védelme. Cél a hosszú időtartamú és tartós talajtermékenység biztosítása, mint a termelés egyik alapfeltétele. A talajtermékenység elvesztésének legfőbb oka azonban az erózió, mely különösen a dombvidéki szőlőültetvényekben veszélyes, főként akkor, ha a talajművelés, a talajszerkezet és a környezeti adottságok között nincs összhang. Egy tisztán tartott (takarónövényzet nélküli), frissen művelt, finommorzsás lejtős területen erős az erózióveszély, melyet az elfolyó csapadék is fokozhat. Ezentúl a gyakori művelésből adódó talajtömörödés – mely a keréknyomokban jelentkezik – szintén növeli heves esőzések után a csapadékvíz elfolyását. Az elfolyó csapadékvízben nemcsak a nitrát található meg, hanem a feleslegesen kiszórt permetszerek, és a túlzott trágyaadagolásból következő foszfátok is.
Minél dúsabb a vízben a növényzet, annál kevesebb fény jut a víz alsóbb rétegeibe. Így a növények, bár túlzottan elszaporodnak, saját pusztulásukat idézik elő. Amikor a fitoplanktonok elpusztulnak, a baktériumok megeszik (mineralizálják) őket. Ez a folyamat a vízben lévő oxigént felhasználja. Egy gramm foszfát száz gramm alga növekedését generálja. Miután az alga elpusztult, mikrobiológiai lebomlásához 150 gramm oxigénre van szükség, ez pedig az állóvizekben oxigénhiány kialakulásához, végső soron a vízi élővilág elhalásához vezet.
Felvetődik ezek után a cikk elején feltett kérdés: mi lenne a helyes gyomszabályozási technológia az ökológiai gazdálkodásban, ha a kémiai módszer nem engedélyezett, a mechanikai művelésnek pedig az előnyein kívül jelentős hátrányai is vannak. Az az egy biztos, hogy olyan megoldást kell választani, mely valahol a középutat képviseli. A művelésmódokban, a gyomszabályozási beavatkozásokban, az éghajlati és egyéb agroökológiai viszonyokban tapasztalt sokszínűség jelentős hatással van a szőlőültetvények gyomnövényzetére is. A legmeghatározóbbak azok a tényezők, amelyek a talajápolásra hatnak.
A szőlőben előforduló növényeket két csoportra oszthatjuk. Hasznosak az árpa (Hordeum), az árvacsalán (Lamium sp.), a tyúkhúr (Stellaria media) és ujjasmuhar (Digitaria sp.), melyek sekélyen gyökereznek, alacsony növekedésükkel összefüggő réteget alkotnak, kicsi gyökértömeget fejlesztenek, illetve nem túl víz- és tápanyag-igényesek.
Az említett növények nagyarányú megjelenése ökológiailag igen hasznos. A hasznos növények fejlődése a talajtípustól, a tápanyagellátástól és a talajművelés intenzitásától függően változik. Mivel ezek a növények nem jelentenek konkurenciát a szőlő számára, így nem feltétlenül szükséges a rendszeres gyomirtásuk.
A konkurens növények – a labodafélék (Atriplex sp.), a disznóparéjfélék (Amaranthus sp.), a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), a csillagpázsit (Cynodon dactylon), a tarackbúza (Elymus repens), a betyárkóró (Conyza canadensis), a mezei acat (Cirsium arvense), a libatopfélék (Chenopodium sp.) – legtöbbször mélyreható gyökérrendszerrel rendelkeznek, intenzív fejlődésük víz- és tápanyag-konkurenciához vezethet. A szőlőültetvények egyik leggyakoribb és legveszélyesebb gyomnövénye jelenleg az apró szulák (Convolvulus arvensis), melynek gyökérzete több méter mélységbe is lehatol, magjai évekig megtartják csírázóképességüket.
A sorok alját vegyszeres gyomirtás nélkül is tisztán tudjuk tartani, manapság már széles körben elterjedt, kitérős művelőeszközökkel is megmunkálhatjuk. Ezek segítségével kaszálhatjuk is a tőkék környékét, de azt mechanikusan is gyomirthatjuk. Igaz, ezek az eszközök köves területeken kevésbé használhatók. Ügyelni kell arra, hogy a gyomokat fiatal korukban pusztítsuk ki, mert ekkor még jó a talajmunka minősége, másrészt a gyomnövény még nem termelt magot. Fontos tényező a gyomirtó hatás tartóssága is. Ha a művelőeszköz csak késsel vág a gyomok alá, akkor azok könnyen újra legyökeresednek, ha pedig csak az apró termetűeket viszi ki a gép, akkor túl gyakran kell végigjárni az ültetvényt.
Az évek múlásával elválik a sorok és a sorközök gyomnövényzete: a sorközökben általában vegyes (egyéves és évelő) a fajösszetétel, a sorokban pedig évelő fajok hatalmasodhatnak el. A talajművelési eljárások, az agrotechnika és a herbicidhasználat egyaránt alakítja a gyompopulációkat. Mindegyik alkalmazásra kerülő gyomirtási módszer egyfajta szelekciós nyomást fejt ki és a legjobban adaptálódó növények túlélését és szaporodását eredményezi. A gyomflóra igen nagy változatosságot mutat a klimatikus adottságoktól és a talajtípusoktól függően.
Kötött talajokon a G1-es szártarackos gyomok is jellemzőek. A vegyszermentes gyomszabályozás nemcsak mechanikai gyomirtást jelenthet, hanem olyan eljárásokat is, melyek elsősorban a gyomnövények fizikai hatásokkal való pusztítását helyezik előtérbe. Ilyen a már korábban említett forró hab, melynél totális a gyomirtó hatás azáltal, hogy 60-75 °C hőmérsékletre felhevített anyagot juttatnak a talajra a növények tövéhez. A gyomnövény rostjai károsodást szenvednek, ezenkívül a sejtfehérjék is kicsapódnak. Hasonló elven működik a termikus gyomirtás is. Az elektromos gyomirtó nagyfeszültség előállításával fejti ki hatását, mely után a kezelt terület kb. 60 napig gyommentes marad. Precíziós gazdálkodásban pedig a gyomokat pontosan felismerő lézeres gyomirtó technikát alkalmazzák, vagy a robotkapát, mely felismeri a színeket, és azonosítja a növényegyedeket.
E módszer előnye, hogy csapadékos viszonyok között is járhatóvá teszi a területet, a biodiverzitást fokozza, hasznos élő szervezeteknek élőhelyet biztosít. De ha mégis gyorsabb megoldásra van szükségünk, a 10%-os ecetsavas vagy a bogáncsból kivont pelargonsavas kezelés is hatékony. Az ecetsav a levélzet viaszrétegét lazítja fel, a pelargonsavnak pedig erőteljes szárító hatása van.
