Ezeknek a kapcsolatoknak körülbelül a 30%-a teljesen elveszett mára, mert a méhfaj, a neki táplálékot adó növény vagy mindkettő kipusztult napjainkra.
További 64%-ban úgy szűnt meg a kapcsolat, hogy a méhfajok (karcsúméhek, bányászméhek), illetve a növényfajok (szumák, fűz) még megtalálhatók ugyan az ökoszisztémában, de már nem kapcsolódnak egymáshoz. A megmaradó 6%-ban a beporzó-növény kapcsolat stabil maradt vagy még erősödött is, mint a kis asztalosméh esetében.
A jelenség több okra vezethető vissza, a legnagyobb közülük minden bizonnyal az éghajlatváltozás.
Az utóbbi 100 évben bekövetkezett fölmelegedés elég volt ahhoz, hogy megváltozzon bizonyos őshonos növények virágzási ideje.
Ez eltérően hat a méhfajokra: azok, amelyek hónapokon keresztül „kint járnak” vagy generális megporzónak tekinthetők, nem érzékelik különösebben a változást, azokra viszont, amelyek csak két hétig repülnek és néhány növényfajhoz kötött a táplálkozásuk, halálos ez a folyamat.
Emellett idegenhonos méhfajok és növények is megtelepedtek Észak-Amerikában, és kiszorítják az őshonos fajokat. Elsősorban a nemzetközi kereskedelemnek és a dísznövények forgalmának a következménye, hogy folyamatosan bővül az idegenhonos fajok köre és létszáma.
Szakértők szerint nagyon fontos, hogy helyreállítsák a természetes élőhelyeket és őshonos virágzó növényeket telepítsenek a mezőgazdasági területekre, ezzel a vadméhek körében nőhet a faji változatosság, egyben javul az élelmezési biztonság. Ehhez mélyebb ismeretekre van szükség azokról a környezeti tényezőkről, amelyek befolyásolják a vad beporzókat és speciális kapcsolatukat a növénytársulásokhoz.