A napraforgó egy régi gazdászmondás szerint a burgonyával együtt a „legbetegebb” növényfajok közé tartozik. Ez a megállapítás az elmúlt évtizedben javarészt idejétmúlttá vált, mivel a jelenleg termesztésben lévő napraforgóhibridek túlnyomó többsége a legfontosabb napraforgó-betegségekkel (fehérpenészes szártő, szárközép- és tányérrothadás, alternáriás levél- és szárfoltosság…) szemben meglehetősen jó ellenálló képességgel rendelkezik. Ugyanakkor van egy olyan betegség, amely a napraforgót már öregedő, legyengült állapotában szokta elérni és megfelelő időjárási feltételek mellett akár még komolyabb termésveszteséget is okozhat. Ráadásul még egy járulékos kártétel is a számlájára írható, amelyet hazánkban kevésbé ismernek és így félreértések, pereskedések forrása is lehet.
Ez a betegség a napraforgó rhizopuszos korhadása.
E gombafajok mindegyike kimondottan gyengültségi és sebparazita. Egészséges napraforgót gyakorlatilag képtelenek megfertőzni. Viszont az érés során, főleg annak második felében a napraforgónövények vitalitása már erősen lecsökken, fogékonyabbá válnak az effajta „hullarabló” kórokozók támadásával szemben. Ráadásul sebzés is bőségesen éri ilyenkor a növényeket. A rhizopuszos tányérrothadás a nevéből adódóan a tányért és a felső néhány levelet, pontosabban azok levélnyeleit szokta sújtani. E testrészeken az érés során rengeteg rovar fordul meg. A rágó szájszervű hernyóktól a szívó szájszervű poloskák seregéig mindegyik sok, fertőzésre alkalmas sebet, azaz fertőzési kaput képes nyitni a rhizopus-fajok számára.
Ezek is kiváló fertőzési lehetőséget nyújtanak a sebparazita életmódú kórokozók számára.
A rhizopus-gombák fertőzése a növény víztartalmától és az időjárási tényezőktől függően okozhat nedves rothadást, vagy száraz korhadást is. Ez utóbbi nem okoz semmiféle kárt a termelőknek, sőt a termésből a víz gyorsabb leadása miatt némiképp hasznos is lehet. Ugyanakkor csapadékos, nedves időjárás esetén – mint amilyen az idei év is – szinte kizárólag nedves rothadás lép fel, amely esetlegesen komolyabb termésveszteség kialakulását is eredményezheti.
A rhizopuszos rothadás során alapvetően alkoholos erjedés megy végbe a behatolt kórokozó tevékenységének következtében.
Függetlenül a szekunder és azt követő fertőzések következtében kialakuló szaghatásoktól, az ilyen fertőzött napraforgó-állományok bizony bűzlenek az alkoholtól. Ez leginkább habos, nyálkás, eleinte enyhén likőrillatú exudátum formájában jelenik meg a tányér fonákán, vagy a legfelső 2-3 levél nyelén. Mivel az alkoholos erjedés során szén-dioxid is keletkezik, ez préseli ki és teszi habos állagúvá az alkoholos oldatot, amely a növényi sejtek szénhidráttartalmának lebontása során keletkezett.
Az alkohol viszont nagyon sok rovar számára meglehetősen vonzó csalétek is egyben. Nem szabad csodálkozni tehát azon, hogy az ilyen rothadási folyamattal érintett napraforgó-állományokban drasztikusan megemelkedik a különböző, döntően jól repülő rovarcsoportok tagjainak mennyisége. A legyek, méhek, darazsak mind együtt hódolnak Bacchus oltáránál.
Ez a nyár végi mámor ugyanakkor veszélyes is lehet.
E fajok pedig sem józanul, sem pedig az alkoholmámor hatása alatt sem kegyelmeznek semmiféle egyéb rovarnak, ha éppen vitába keverednek velük, vagy egyszerűen csak táplálékra van szükségük.
Sajnálatos módon a mézelő méhek sem képesek kivonni magukat az ilyen alkoholos erjedés alatt álló napraforgótábla csábító hatása alól. Tömegesen jelennek meg az érintett napraforgó-állományokban. E hatás következménye először mindenképpen az, hogy a méhek egyre nagyobb hányada nem tér vissza a kaptárba. Gyakorlatilag annyira „részeg” lesz, hogy kint marad a napraforgótányérokon. Előbb-utóbb ezek az egyedek viszont biztosan elpusztulnak.
A méhészek ebben az időszakban észlelhetik azt, hogy a kaptárakban csökken a hordást végző dolgozók száma, a családok egyedszáma látványosan, esetleg drasztikus mértékben visszaesik.
Rhizopuszos rothadás ide vagy oda, a napraforgó érése idején nem éppen kellemes dolog a méhészek számára látni a családok létszámának váratlan és esetleg nagyarányú csökkenését. Ez ellen a méhészek nem igazán tudnak bármit is tenni, a napraforgó termesztésében érdekelt gazdálkodók viszont igen. Főleg az olyan nedves évjáratokban, mint amilyen az idei is, a termés mennyiségének és minőségének megóvása érdekében is fontos, hogy a megtermelt áru mielőbb a magtárakba kerüljön. A mai, modern napraforgóhibridek java része amolyan „zöld száron érő” növény, azaz a termés víztartalma már akkor drasztikusan lecsökken, amikor a növény szára és levélzete még zöld, vagy sárgászöld. Fontos akár napi rendszerességgel mérni a kaszatok víztartalmát, függetlenül a növény vizuális kinézetétől!
Mivel a napraforgó aratásánál a kaszatok mellett jókora mennyiségű egyéb vegetatív növényi alkatrész (szár, levél, tányérdarabok) is bekerülnek az aratást végző gépbe, ezek nem igazán jó, ha magas nedvességtartalmúak. Ezt a problémát ugyanakkor a kémiai úton történő állományszárítással könnyedén ki lehet védeni. Bár a felhasználható készítmények száma, választéka csökken, de még mindig van lehetőség a kémiai deszikkálásra. Ez a kezelés gyorsan, drasztikusan csökkenti a tányér és szűkebb környezetének víztartalmát. A lecsökkent víztartalmú szövetekben a rhizopus-gombák fellépése már nem nedves, alkoholos rothadást idéz elő, hanem ártalmatlan száraz korhadás irányában indul el a lebontási folyamat.
A deszikkálás során ugyanakkor be kell tartani bizonyos szabályokat, amellyel a termés minőségét óvhatjuk meg.
Ugyanakkor a kémiai állományszárítás helyes időben végzett végrehajtásával a gazdálkodók nemcsak a termésük megóvásáért tehetnek hatékony lépéseket, hanem a környezetben élő méhcsaládok védelméért is.
Hertelendy Péter
növényorvos, Her–Ba Kft.
