Ez a cikk a rajzással kapcsolatos korábbi írásaim (Méhészet 2020. júniusi szám 18-20. oldal és 2020. októberi szám 18-19. oldal) folytatása, de néhány alapdolgot megismétlek emlékeztetőül, hogy ne kelljen az előzőt esetleg visszakeresni.
Azon méhészeknek, akik az említett rajzásgátlást (Snelgrove-válaszlap) vesződségesnek, vagy drágának találnák, felhívom a figyelmét, hogy a Snelgrove-válaszlap anyanevelésre is kiválóan alkalmas. Az általam megépített változat költsége annyi, hogy egy-két anyaméh bekerülési ára bőven fedezi, sőt a garázsban, vagy méhészműhelyben található hulladékokból gyakorlatilag ingyen is összeállítható néhány darab belőle. Arról nem is beszélve, hogy sok évig lehet használni mindkét célra.
Közismert, hogy a helyi adottságokhoz alkalmazkodott, ott sikeresnek mutatkozó vérvonalat érdemes továbbtenyészteni, bármily haszonállatról is legyen szó. Így minden méhésznek is van „kedvenc” családja, amelyet ilyen-olyan okból, valamilyen célból megfelelőnek talál, s azt kívánja, hogy bárcsak a többi is ilyen lenne. Vagyis, felmerül annak szaporítási kérdése.
A legegyszerűbb, ezen család felfejlesztése és megosztása, esetleg többször is. Ez azonban erősen korlátozott szaporításra ad csak módot, s ha ez a család jó termelő (is), akkor annak termelése erősen lecsökken, sőt, akár teljesen elvész.
Nyilvánvaló megoldást az anyanevelés kínál, mert egy családból gyakorlatilag akárhány anyát is nevelhetünk.
Igen ám, de az intenzív anyanevelés nem fekszik mindenkinek, mert vagy nincs ideje, türelme, esetleg tehetsége (ügyes kéz, jó szem) a sikerhez. A fiatal lárvák áthelyezése körültekintést, meglehetős előkészületeket kíván, esetleg plusz eszközöket. Miért ne bízhatnánk ezt a méhekre, elvégre ők jobban tudják, hogy is kell ezt csinálni.
Nos, a méhek ilyen irányú képességeinek, ösztöneinek a kihasználására módfelett alkalmas a Snelgrove-választólap, vagy rács. A méhek maguktól többféle okból nevelnek anyát: vészhelyzetben (váratlan anyavesztés), öregedő (elégtelen) anya lecserélése, rajzás (szaporodás). A méhészek tudják, hogy az utóbbi kettő többnyire kívánatos minőségű lesz. Más szóval mondva, kiváló minőségű anyát csak erőtől duzzadó, népes családtól várhatunk. (Az anyanevelők is ilyen családokkal neveltetik az áthelyezett álcákat.) Igen ám, de pont az ilyen család az, amely rajzásra is hajlamos, ami többféle nemkívánatos mellékhatással is jár.
A Snelgrove-választórács az, amivel meg lehet oldani, hogy a csúcsformában lévő családunk nem fog megrajzani (ahogy a fent említett korábbi cikkekben ez részletesen ki lett tárgyalva). Itt is hasonló elveket használunk ki, mint rajzásgátláskor, csak a kaptár összeállítása változik. Rajzásgátláskor éppen azt akarjuk, hogy a méhek ne húzzanak anyabölcsőket, sőt ha van, azokat is rombolják le. Anyaneveléskor épp az ellenkezőjére van szükségünk, mégpedig minél több és minél kifejlettebb anyabölcsőre.
Hogy lehet ezt elérni a rajzás kockáztatása nélkül? Legfontosabb, hogy jó erőben legyen a szaporítani kívánt család (bőséges méz- és virágportartalékokkal), amit akár plusz etetéssel is fokozhatunk. Ezt megtehetjük, mivel itt most nem a méztermelésre koncentrálunk, de fontos a belső etetés, hogy más kaptárakat ne „cukrozzunk”.
Itt is a kijáró és belső munkás méheket elválasztjuk egymástól, aminek a szellemes eszköze a Snelgrove-rács (1. kép mutatja a kijáratpárokat „1a” – „3b”). A kaptárfelépítés hasonló a rajzásgátlásnál elmondottakkal (2. kép), de most a meglévő méhanyát a kijáró méhekkel zárjuk össze (alsó „B” fiók), s belső gondozó méhek lesznek anya nélkül (felső „A” fiók).
Kezdjük az elején, hogy is zajlik a kaptár átrendezése. Feltételezzük, hogy egy kétfiókos (A és B) erős, népes családunk van, tele fiatal és fedett fiasítással, petével, ugyanakkor bőséges virágpor- és mézkészlettel.
Tehát minden egyes keretet átnézünk: az „A” fiókba gyűjtjük a petés, fiatal lárvás kereteket, plusz a virágporos kereteket is (ezekből lesznek nevelve az anyalárvák és építve az anyabölcsők). A „B” fiókba gyűjtjük az üres, zárt fias kereteket és azt a keretet, amin az anya van, természetesen az anyával együtt, plusz a fedett mézes kereteket. Ebben a fázisban nem kell lerázni a méheket a keretekről, maguktól fognak szétszortírozódni.
Nyilvánvalóan a keretek nagy része vegyes képet fog mutatni, nem lehet szétválasztani a zárt és nyitott fiasítást, meg ezeken még virágpor és nektár is lehet (van). Egyéni megítélésre van bízva, hogy melyik keretet milyennek ítéljük, inkább nyitott, vagy zárt fiasnak, nektárosnak, vagy fedett mézesnek, stb. A rendszer működése és sikere szempontjából ennek nincs nagy kockázata. Az egyedüli kulcskérdés az anya holléte, amely muszáj, hogy alul, a „B” fiókban legyen a rendezés befejezésekor.
Nézzük tehát az összeállított kaptárt (2. kép): alul van az anya a „B” fiókban a kijáró méhekkel, amelyek tovább gyűjtenek és az anyarács fölötti mézes fiók is a rendelkezésükre áll. (Az anyarács ajánlatos, hogy a következő lépéseknél is könnyen megtaláljuk az anyát.)
Az anyának van üres helye, tovább fog petézni. Ahogy a zárt fiasítás kezd kikelni, a dajkaméhek száma is kezd gyarapodni.
A felső fiókba („A”) került kijáró méhek a Snelgrove-lap nyitva hagyott „1a” kijáratán távozni tudnak, s visszaérkezésükkor az eredeti kaptárnyíláshoz mennek, és csatlakoznak az alul lévő anyához. A felső fiókban a mézes fiók és a Snelgrove-választórács következtében elkezd csökkenni az anyaferomon, s a belső gondozó méhek hozzákezdenek anyabölcsőket húzni az arra alkalmas fiatal lárvák fölé.
Ettől függően sietve, vagy ráérősebben dolgoznak a méhek. Ha sietve, akkor idősebb lárvát választanak, s gyorsan igyekeznek azt lezárni, ami nyilvánvalóan a kikelő anya minőségére van kedvezőtlen hatással. Ha van, csak gyenge az anyaferomon, akkor jobb minőségű lesz az így kifejlődő anya.
Nem szabad elfelejteni, hogy a felső fiók („A”) elszegényedik kijáró dolgozókban, mert azok alulra mennek. Ezért fontos, hogy felül elég tartalék legyen, vagy még inkább belső etetéssel serkentsük őket. Egy idő után a belső dolgozók egy része itt is előlép külső munkássá, s itt is beindul a gyűjtés. Egy hétig aztán békén hagyjuk őket, majd újra átnézzük a kaptárat, hogy újra szétválasszuk a kijáró és dajkaméheket, nem kevésbé pedig begyűjtjük a már lezárt anyabölcsőket.
Logikusan, a felső („A”) fiókkal kezdjük, eltávolítjuk a lezárt anyabölcsőket a rajtuk lévő méhekkel együtt és a pároztató kaptárban, vagy egy másik anya nélküli kaptárban hagyjuk kikelni az anyá(ka)t. A nyitott bölcsőket a helyükön hagyjuk, majd következő héten távolítjuk el, mikor már le lesznek zárva.
Ugyanakkor az alsó fiókban megkeressük az anyát, s a keretével együtt itt lent hagyjuk. A friss fias, petés kereteket a gondozó méhekkel együtt áttesszük a felső „A” fiókokba. Ugyancsak pótoljuk a fent elhasznált virágporos és nektáros kereteket a lenti készletből. A kaptár összerakása után bezárjuk a Snelgrove-lap „1a” kijáratát és kinyitjuk az „1b”-t. Ugyancsak kinyitjuk a „2a” nyílást is.
Mit értünk el ezzel? Visszaállítottuk az egy héttel korábbi állapotot, felül vannak a gondozó méhek a petés, friss fias keretekkel, plusz megfelelő élelemmel. Alul vannak a kijáró munkások, az anyával, aminek további, még fent kiürült kereteket adtunk további petézésre. A fent rekedt kijáró méhek megkeresik a kinyitott „2a” kijáratot és mikor visszajönnek, akkor automatikusan a megszokott „1a” kijárathoz mennek. Igen, de az most már zárva van, de alatta az „1b” viszont nyitva.
Mivel a kettő nagyon közel van, automatikusan az alsót kezdik használni, s csatlakoznak az alul lévő (mézes fiók) állományához. Ezzel teljessé válik a kijáró és belső dolgozó állomány szétválása (nem lesz rajzás).
Fent a nagy tömegű belső dolgozó folytatja az anyabölcsők építését és nevelését. (Ha szükséges, folytassuk a belső serkentő etetést.) Ezt értelemszerűen megismételhetjük, akárhányszor, illetve, amíg új anyákra van szükségünk.
Gyakori eset lesz, amikor egy kereten több érett anyabölcső is van, illetve maradt még nyitott bölcső is. A méhészre van bízva, hogy mit tegyen. Hagyja, hogy a kikelő anyák rendezzék le a hegemóniát egymás között, vagy szétszedjük (kivágjuk) a bölcsőket. A bölcsők szétvágása nem mindig egyszerű (lásd 3. kép), mert szorosan egymáshoz vannak ragasztva. Ekkor célszerű minden másodikat feláldozni, mert különben mindkettőt megsérthetjük. Ugyancsak értelemszerűen komplikáltabb a műanyag alapú műlép, mint a viasz alapú, mert
Egyébként valamelyest lehet redukálni az anyabölcsők torlódását, a méhész vérmérsékletétől függően, ha a kaptárvassal vízszintes vonalakat húzunk a friss fias lépen (magyarul megölünk egy pár sor lárvát), vagy netán egyenesen bekockázzuk. Így maximum két bölcső lesz összeragasztva, ami még mindig nem biztosíték rá, hogy mindkettőt meg lehet menteni. (Megvallom, engem nem visz rá a lélek ilyen drasztikus beavatkozásra, inkább vesződök az összenőtt bölcsőkkel.)
A szezon végén célszerű a felső fiókban hagyni és megvárni, míg kikel és bepárzik az új anya, s azután egyesíteni a kaptárat („A” és „B” fiókok) a Snelgrove-lap eltávolításával, s ekkor itt is megtörténik az anyacsere.
Előfordulhat, hogy a felső fiókban nem indul be az anyabölcsőépítés, megfelelő fiatal lárvák ellenére sem. Ekkor szűkítsük egy darab fóliával a Snelgrove rostafelületét, vagyis tovább gyengítjük az anyaferomont a felső fiókban. Ezen a plusz mézes fiók hozzáadása is segíthet. Megjegyzendő, hogy a Snelgrove-lapnak fontos belső szellőzési és hőgazdálkodási jelentősége is van, ami a hideg periódusok (netán túlmelegedés) áthidalásánál is segít a méheknek, ezért azt egy határon túl szűkíteni nem célszerű.
