Az ókorból ismert metszőkésformák, és valószínűleg azok alkalmazási módjai is csaknem változatlanul fennmaradtak a 19. század végéig. Metszőkéseink különféle változatai a nagy és nehéz sarlóformától az egészen kifinomult, zsebkéshez hasonló formákig terjednek. A formai különbségek a metszés és a tőkealakítás módjáról árulkodnak. Ebben a tekintetben elkülönülnek a baltás, valamint a balta nélküli típusok.
A baltás metszőkések használata összefüggött az ország nagy részében szokásos tőkeművelésmóddal. Hazánk területén a filoxéravészt megelőző időszakban a legelterjedtebb, a szőlők 48 százalékát kitevő művelésmód a tiszta fejművelés volt, kopasz- vagy egy-két rügyre történő rövidcsapos metszéssel, karók nélkül.
A balta nélküli metszőkéseket olyan művelésmód mellett használták, ahol szálvesszőket hagytak, és a vesszők között a kés baltája csak akadályozta volna a munkát. Vincze István néprajzkutató e két főtípuson belül négy-négy tájtípust különböztetett meg.
Tiszta fejművelés mellett a baltás metszőkések közül a tokaj-hegyaljai metszőkéssel végezhető a legtökéletesebb munka. Az acéllemezből kovácsolt eszköz teljes hossza 24–30 centiméter, amiből az esztergált vagy faragott fa nyélbe erősített penge 15–17 centiméter. A metszés a penge kiszélesedő alsó részével toló, taszító mozdulattal történt. A régi gazdák azt tartották, hogy Hegyalja borainak hírét a metszőkésnek köszönhette, mert a simára metszett tőkefej kevesebbet, de finomabb, édesebb, zamatosabb szőlőt termett. Elterjedési területe Tokaj-Hegyaljától a Nagyalföldön át a Dél-Dunántúlig húzódott.
A baltás metszőkések közül a balatonvidéki típus sajátos tömzsi pengéjével tűnik ki. Baltája, a babuka a pengének csaknem az egész hátoldalát kitöltve, kiszélesedve adja jellegzetes formáját. A kisméretű,
8–9 centiméteres pengét 18–20 centiméteres nyélbe ütötték bele. A Balaton-felvidéken használták.
A zalavidéki típus megnyúlt, 13–16 centiméteres pengéjű baltás eszköz 18–22 centiméteres nyéllel. Pengéje keskenyebb, baltája a penge hátsó részének közepén emelkedik ki. Zalában, valamint Somogy nyugati részén terjedt el.
A balta nélküli metszőkések csoportjába számos olyan eszköz tartozik, amelyeket nem csupán szőlőmetszésre, hanem egyéb munkákra is használtak. Másik részük viszont kifejezetten szőlőmetsző szerszám. A balta nélküli metszőkésekkel végzett munka kisegítő eszközévé a balta majd a fűrész vált.
A Gyöngyös vidéki típust mátraaljai elterjedési területén vargakésnek, vargabicskának nevezik. Alul-felül enyhén ívelt penge és rövid, egymarkos nyél jellemzi. Teljes hossza 26–30 centiméter. Mind a húzva, mind a taszítva metszésre alkalmas. Kisegítő eszköze a csákányos balta volt.
Hazánk területén német származású szőlőművesek használták a budai metszőkést. Elnevezése Buda környékén Schnitzer, Weinmesser. Méretben ez a legkisebb, teljes hossza csak 18–20 centiméter. Pengéje felül enyhén ívelt. Alkalmas a taszító mozdulattal történő metszésre. Elterjedt volt Buda és Mór környékén.
Az erdélyi típust elterjedési területén kacornak hívják. Egyik változata a könyökös kacor, amelyik egyenes élű, pengéje csak a felső harmadától ívelt, míg másik változata sarlószerűen hajlott élű. Fából vagy szaruból készült nyele gyakran díszített.
Hazánkban a metszőkéseket az 1850-es évektől kezdve lassan, fokozatosan szorította ki a metszőolló. A folyamat az 1880-as évektől, a kecskeméti ollók megjelenésének köszönhetően gyorsult fel.
Nagy József
muzeológus
Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
