Olyan szakmát űz, amit manapság kevesen. Akik ismerik, tudják, hogy a szülei és a nagyapja is ötvös volt, így talán már akkor sem volt kérdés, amikor még a műhely előtt rosszalkodott az udvaron, hogy ő is ezzel foglalkozik majd. Ugyan kezdetben teljesen más ambíciói voltak, közelebb állt hozzá a faművesség, végül mégis folytatta a családi hagyományokat, és ezt egy cseppet sem bánta meg.
– mondja széles mosollyal az arcán. „Szegény édesanyám rosszul volt, amikor látta, mit művelek. Aztán idővel megtanultam, melyik mire való.”
Nagyapja, Takács Károly órásmesterként és ötvösként nagy hírnévre tett szert Zala megyében, és talán országosan is emlékeznek még rá az idősebbek. Sok-sok toronyóra fűződik a nevéhez. Várpalotai ékszerüzletét a második világháború idején bombatalálat érte, minden porrá lett, kivéve egy páncélszekrényt, amit Gergely még ma is használ a műhelyben. Utána Bagodon telepedett le, családot alapított, és már csak az órásmesterség töltötte ki az életét. Lánya, Gergely szülei, Takács Cecília és Gyulai Antal Budapesten ismerkedtek meg az ötvös iskolában. Közös műhelyük 1975-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Az évek során rendezett kiállításaik nagy publicitást kaptak helyi és országos szinten egyaránt, sőt, 1986-ban a müncheni ékszer-világkiállításon is részt vettek. Később elváltak, és Gergely édesanyja egyedül folytatta a munkát ugyanitt, az Ola utcai műhelyben.
A riport közben az is kiderült, hogy ahol éppen vagyunk – a műhely és felette a családi fészek – régi örökség, már Gergely dédnagyapja is itt dolgozott kovácsmesterként. „Nem lehet úgy gödröt ásni az udvaron, hogy ne találnánk egy vasdarabot, egy patkót, vagy egyéb kacifántos dolgot.”
Kérdésemre, hogy kutatott-e a ma oly’ divatos fémdetektorral, hogy megtisztítsa az udvart, felnevetett. „Egyfolytában sípolna. Egyetlen oszlop betonozása előtt hat patkót halásztam ki az annak szánt gödörből. Valamilyen szinten ezek is ereklyék.”
Amelyekből a műhelyben is van szép számmal.
– mutat néhány gyűszűszerű apró tárgyra. „Mindegyiket nagy becsben tartom, jelentős emlékek. Amikor kicsit átalakítottam a műhelyt, fontos volt számomra, hogy a nagyapámnak és ereklyéinek külön emlékfalat szenteljek. Sokat jelentenek számomra, és passzolnak a műhely stílusához is.”
A Szecessziós Műhely nevet Gergely édesanyja adta a Gödöllőn, a szabad gondolkodás jegyében működő művésztelep után, amelynek gondolatiságát szerette volna átörökíteni. A 20. század elején működő telep célja ugyanis az volt, hogy leválassza magát a tömegtermelésre épülő iparról, és a magyar néphitben és -művészetben gyökerező új formanyelvet hozzon létre. Cecíliának sikerült e sajátos formavilág létrehozása. Munkái emészthető, humoros, megmunkálásukban kifogástalan darabok voltak. Sajnálatos halála után vette át az üzletet Gergely 2006-ban.
Az elnevezésen kívül érdemes néhány dolgot tudni a szecesszióról is. A 18. és 19. század fordulóján létrejövő irányzat egyfajta újítás volt a fiatal művészek nagy lendületével, tenni akarásával, mozgalmasságával. Minden művészeti ágba besiklott a maga eleganciájával, hogy a modern élet lendületét kifejező formákat teremtsen. Rendkívül nagy szerepet kaptak a növényvilág stilizált motívumai, a vonalasan kígyózó ornamentika, a szabadon áramló formák az addig elfogadott szögben törő, egyenes vonalak rovására. „Magát a stílust nagyon szeretem. De legfőképpen nem ezért hagytam meg a nevet, hanem mert ez édesanyám öröksége. Ez mára leginkább a jelentősége, ebben a stílusban nem igazán alkotok.”
illetve a FeHoVa kiállításon, valamint a tavalyi, Kun Edit festőművésszel és Szigeti Edit természetfotóssal közös zalaegerszegi kiállításukon. Olyan utat jár, amit minden művész szeretne magának. Úgy alkotni, hogy tudja, kinek készül a munkája. Még ha nem is tökéletesen ismeri az új tulajdonost, legalább egy hangyányit belelát a személyiségébe, tud azonosulni az elvárásaival, és onnantól a szíve minden szeretetét bele tudja adni a munkába. Az ügyfeleivel olyannyira jó a kapcsolata, hogy alkotásait később is visszaadják neki egy-egy kiállítás vagy pályázat erejéig.
„Édesanyámtól és édesapámtól nagyszerű és igényes ügyfélkört örököltem, a szüleim magasra tették nekem a mércét. Édesanyám országos hírű ötvös volt, így amikor átvettem a műhelyt, a kezdetektől komolyabb dolgokat kértek tőlem”– mondja.
Az ambiciózus művész nem riad vissza semmiféle feladattól, már kértek tőle olyat is, hogy a haja égnek állt, de még nem utasított vissza semmit. Számára nincsen lehetetlen. Készít fülbevalót, nyakláncot, karkötőt, gyűrűt, jegygyűrűt, kitűzőket – ahogy egy jó ötvöshöz illik.
„Egy félresikerült házasság emlékére rendelte egy barátom ezt a kő alapú díszt (jobb oldali montázs, középen). Tulajdonképpen egy növényt ábrázol, ami megeredt. Jól látszik ez a magból, és ezt szimbolizálja benne a jin-jang jel is. Majd egy idő után a kapcsolat megrekedt, amit a levelek elszáradásával ábrázoltam. A barátom visszaadta, mondván a volt felesége mégsem érdemelte meg, azért van nálam. A gömb alapot egyébként egy kőfaragó barátom készítette.”
A tehetséges művész az ötvösséget nem tekinti hobbijának, ő ebből él, ez a munkája. Abban azonban rendületlenül hisz, hogy ez a szakma nem működhetne önzetlenség, kitartás és kreativitás nélkül. Hobbinak pedig ott van a vadászat és a „piszmogás” a birtokokon.
Lassan 8 éves lánya, Bíborka Cecília is megérik arra, hogy ellessen apjától egy-két kreatív fogást, bár még nem tudni, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Az biztos, hogy cserfes és jó kedélyű kislány, aki képes hajnali 4-kor felkelni, hogy édesapjával kimenjen az erdőbe, amikor ő vadászni megy.
Fotók: Steyer Edina, Polster Gabriella
