youtube://v/JojjwAqFJ1w
Az idézet dr. Pepó Pétertől, a Debreceni Egyetem növénytan-professzorától, az MTA doktorától való, akivel nem sokkal azután beszélgettünk, hogy átvette a Magyar Mezőgazdaság Kiadó Adorján János-díját.
„Nagyon-nagyon felemelő érzés volt – mondta -, különösen azért, mert szinte az ország minden területéről, a Dunántúltól Kelet-Magyarországig, déltől északig mindenki képviseltette magát. Tanítványok és pályatársak jöttek el, egy-két idősebb kolléga is, és a gazdatársadalom képviselői, a szakma gyakorlati művelői, nagyon sokan fel is szólaltak. Azt gondolom, hogy ez valamiképpen reprezentálta, amit az elmúlt 30-40 évben szerettem volna elérni. Ez pedig az, hogy az egyetemi oktatásnak és kutatásnak, a szaktanácsadásnak élő kapcsolata legyen a gyakorlattal, a mindennapi élettel, a termelésrendszerekkel, vállalatokkal, nemesítő intézetekkel.
Ők vetették fel azokat a kihívásokat, nehézségeket, problémákat, örömöket, amelyeket azután le tudtam fordítani a kutatás nyelvére.”
Pepó professzor szakmai pályája a gyulai gimnáziumban indult, ahol gyakorlati foglalkozásként hetente fél napot a városi kertészetben gyomláltak, ültettek, tűzdeltek és palántáztak, de pályaválasztásában a szülői háttérnek is része volt. Édesapja a békéscsabai állami gazdaság termelési igazgatójaként vonult nyugdíjba, édesanyjának pedig a szülei gazdálkodtak.
„Jó tanulók voltunk, mindenki egy kicsikét lököttnek nézett, hogy miért nem jogi, orvosi pályára készülök – mesélte -, de nekem az, hogy biológiával foglalkozom, látom, amint egy kis magból két-három méteres növény fejlődik, és ezt elő tudjuk segíteni, fenomenális dolog volt.”
„Természetes sodródással” jelentkezett a debreceni agrártudományi egyetemre, és azt tervezte, hogy a termelésben fog elhelyezkedni, de végül Bocz Ernő professzor meggyőzte arról, hogy az egyetemen van a helye.
„Sok nehézségben, fagyban, napsütésben dolgoznak, és percenként hoznak döntéseket, mert mindig történik valami, például elromlik a traktor. De mivel minden döntésnek van negatív oldala is, a legkevésbé rosszat kell választaniuk.”
Bár ő maga soha életében nem bukott meg egyetlen vizsgán sem, sőt, 1984-ben „Sub auspiciis rei publicae popularis” kitüntetéses doktori címet kapott, oktatóként számontart néhány emlékezetes és tanulságos bukást. Akadnak volt tanítványai, akiknek szükségük volt arra a bizonyos „pofonra”, hogy végül kiváló szakemberekké, sőt egykori professzoruk legjobb barátaivá váljanak.
„Elmentünk egy országjárásra szeptemberben. Imádok a hallgatók körében lenni. Ellátogattunk egy borvidékre, egy üzembe, aminek a vezetője meghívott minket egy házi borkóstolásra. Na, és az indexét lobogtatta.
Hú, mondom, akkor visszaönteni az összes bort! Ő viszont azt felelte, hogy azt az egyest abszolút megérdemelte, de a pótvizsgán már ötöst kapott. Végtelenül sikeres agrármérnök lett belőle, én pedig vallom, hogy az egyetemi oktatóknak nemcsak a szakmai tudást, hanem egyfajta tartást, viselkedést, mentalitást is át kell adniuk.”
Legalább ilyen fontosnak érzi azt is, hogy a tudományos naprakészség, felkészültség, nívós kutatások mellett a gyakorlatba, az ott dolgozó szakemberekhez is el kell juttatni a tudományos eredményeket. Ennek a szellemében kezdeményezte a ’90-es években a Debreceni Egyetem Látóképi Telepén a búza- és kukoricatanácskozásokat és bemutatókat, amelyek a hazai agrárium nagy érdeklődést kiváltó, hagyományos szakmai rendezvényeivé váltak.
Vannak előadások, a legújabb kutatási eredményekről, amelyekre nívós szakembereket is meghívunk, utána pedig kimegyünk, hogy élőben is lássák a kedves kollégák a növényvédelmi kezeléseket, hogy például az a fungicide működött, mert nincs rozsda vagy lisztharmat a levélen.”
Tapasztalata szerint nagyon felkészültek és befogadókészek a mai gyakorlati szakemberek, az egyetemekről és főiskolákról érkező tehetséges új nemzedék lendületével pedig sok-sok eredményt fognak letenni az asztalra a jövőben, sőt, akár egy-két éven belül is.
Az ismeretek átadását a tudományos ismeretterjesztés formájában is mindig fontosnak érezte. Negyven éve publikál a Magyar Mezőgazdaság szaklapban, ahol 81 cikke jelent meg eddig.
Mint mondja: „A tudományos eredményeket közérthető, de nem lekezelő formában kell átadni a gyakorlati szakembereknek. Engem végtelen boldogsággal töltött el a ’82-es első cikk a Magyar Mezőgazdaságban, mivel ez volt az első írásom, amely nyomtatott formában megjelent. Madarat lehetett volna fogatni velem.”
Az Avar László tudósítóval kialakult sok-sok évtizedes szakmai kapcsolata pedig kutatóként is inspirálta.
A beszélgetés végén a család is szóba került, hiszen Pepó professzor a feleségével és a lányával érkezett a díjátadóra, ahol köszöntői közül többen is felidézték, milyen sokat hallották tőle, hogy „első a család.”
„Nagyszerűek, megértők, soha nem hallottam tőlük, hogy miért ülsz le megint az íróasztalhoz, pedig tőlük, a velük való foglalkozástól loptam el az időt, különösen akkor, amikor még sokkal több adminisztratív feladatom volt.” Nagyon-nagyon büszke rájuk, mert a családi háttér nélkül nem tudta volna végig járni a szakmai pályát, amit választott. Szeretetét, háláját az általa szerkesztett és írt ezer oldalas, három kötetes növénytermesztési tankönyv ajánlása is őrzi: „Valikának és Vikinek”.
