Ahhoz, hogy ezt kiderítsék, James C. Nieh, a Kaliforniai Egyetem biológus professzora és kollégái kísérletet végeztek a méhekkel. Olyan családokat hoztak létre, ahol csak egykorú méhek voltak, melyeknek korábban nem volt lehetősége idősebb társaiktól elsajátítani a táncot. A kísérletről a Phys.org tudományos oldalon számoltak be.
Ezt úgy tudja elérni, hogy egy nyolcas alakzatban köröz, melynek középpontjában a potrohát „riszálja” az adott példány. A többi méh követi táncost, így tanulják meg, merre kell majd kirepülniük. Az élelemforrás távolságát a „riszálva” megtett út határozza meg, míg annak szöge az irányt jelzi. Ha jobb minőségű táplálékforrást jelez egy méh, akkor többször is eltáncolja, és minden egyes tánc végén gyorsabban futnak vissza (bővebben a táncról a Magyar Rovartani Társaság oldalán olvashat).
Azonban mindezt teljes sötétségben kell előadniuk, egy zsúfolt helyen, ráadásul egyenetlen „talajon”, így könnyű hibát véteni. A tudósok három típusú hibát figyeltek meg: rossz irányba mutattak, nem megfelelő távolságot jeleztek, vagy nem sikerült a tánc során tartaniuk az alapvető nyolcas alakzatot.
Amikor a tudósok összevetették a „normál”, vegyeskorú kaptárakban felvett táncot az egykorú családok táncával, melyeknek nem volt lehetősége idősebb példányoktól tanulni, akkor egyértelműen látszott, hogy ez utóbbiak jóval több hibát vétettek. Ebből tehát következtetni lehet arra, hogy a fiatal egyedek képesek az idősebb, tapasztaltabb táncosoktól tanulni, és ezáltal kevesebb hibát vétenek a táplálékforrás helyének meghatározásával. Azonban a „mentorok” nélküli kaptárak lakói is képesek voltak tánccal „elmondani”, hogy merre van az élelemforrás.
Tehát ez a kommunikációs forma a méhek veleszületett képessége, melyet azonban az idősebb példányok segítségével tökéletesítenek.
Később is megfigyelték a kétféle családokat, és azt találták, hogy az egykorú méhek egy idő után már kevesebb hibát ejtettek, tehát képesek voltak fejlődni. A vegyeskorú kaptáraknál az idő előrehaladtával nem változott a táncban ejtett hibák mennyisége.
A táncdialektusoknak a távolságnál van jelentősége
Az egyetlen megoldatlan rejtély ebben a kísérletben a tanítók nélküli méhek körül, hogy a távolságot képtelenek voltak rendesen eltáncolni. Minden esetben túllőttek a célon, és jóval távolabbra jelölték az élelemforrást, mint a valóság. Ez pedig igen fontos jelzés a tudósok számára. Az ugyanis, hogy milyen távol van a táplálék a kaptártól, az adott környezettől függ. Ezért a különböző területek mézelő méhei táncdialektusokat hoztak létre, mely akár az egy fajba tartozó példányoknál is különbözik aszerint, hogy hol élnek.
Ebből arra következtethetünk, hogy a különböző környezethez ezekkel a dialektusokkal alkalmazkodtak a méhek.
A kísérletben szereplő mentor nélküli példányok tehát lehet, hogy soha nem fogják tudni kijavítani ezt a hibájukat a táncban, ehelyett létrehozták a saját, egyedi dialektusukat.
Normál esetben ezt a dialektust az idősebb példányoktól tanulhatják meg, de elképzelhető, hogy akár egyetlen generáció alatt megváltozzon, amennyiben a környezetben is drasztikus változás következik be, vagy a kolónia egy új területre rajzik.
A tánc tökéletesítését nehezíti az is, hogy minden család esetében egy egyedi felszínnel bíró „táncparkett” van, és a méheknek meg kell tanulnia jobban navigálni ezen az egyedi terepen, hogy kevesebb hibát vétsenek. Ez lehetséges úgy, hogy többet gyakorolnak, vagy a tapasztaltabb példányok lépéseit követik.
Ezeket a feltevések még bizonyításra várnak, de jó kiindulópontot jelentenek a jövőbeli kísérletekhez, mellyel tovább lehet vizsgálni, hogyan képesek az idősebb méh generációk átadni a tudást a fiataloknak.
