A rendezvény pontos neve: Hajdúnánási Hagyományőrző Aratók Találkozója, aminek a megszervezésében a házigazda házaspár, Nyakas András és Évike mellett a Kéky Lajos Városi Művelődési Központ és a Hajdúbokréta Egyesület is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Az idei találkozón részt vett Tiba István is, a térség országgyűlési képviselője, Papp Zsolt György vidékfejlesztési programok végrehajtásáért felelős helyettes államtitkár és Szólláth Tibor, Hajdnúnánás polgármestere, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara környezeti fenntarthatóságért felelő országos alelnöke és Nagyné Legény Ildikó, a MAGOSZ gazdasszony tagozatának országos elnöke.
Téglásról a Bek Pál Kertbarát Kör, Hajdúhadházról a Radnóczi Ferenc Kertbarát Kör csapata jött, Hajdúdorogról a Görög Demeter, Hajdúböszörményből a Tessedik Sámuel Kertbarát Kör válogatott kaszás csapata, azonkívül az eseménynek helyt adó Hajdúnánásról a Hajdú Bokréta Hagyományőrző Egyesület, a Nánási Népdal-, Nóta- és Tánckedvelők Egyesülete mellett a Hajdúnánási Ezüstkor Nyugdíjas Egyesület is részt vett rajta, és két szervező is kiállított egy-egy csapatot. Megjelentek az eseményen Hajdúnánás testvértelepüléseinek a képviselői: Lengyelországból eljött az Ustron-Lipowiec Vidéki Háziasszonyok Köre, a Nagyváradi Margaréta Népdal-, Nóta- és Folklórcsoport, Csíkszeredáról a Székely Gazdaszervezetek Egyesülete. Új színfolt volt Bán Zsolt részvétele a kézi aratáson, aki Új-Zélandról tért haza szülővárosába.
Az egész napos rendezvényt Benedek Elek Kisfalumban néma csend ül című versének egy strófájával kezdődött: „Kis falumon néma csend ül, de a mezőn kasza csendül, otthon csak a beteg maradt, a többi mind búzát arat.”
Az egykori nyári aratások felemelő és vigasztaló dolgairól Veres Sándorné és Buczkó József tartott ismertetőt. A hajdúnánási eseménynek, a hagyományőrző aratók találkozójának kimondott és megfogalmazott célja, hogy a régiek megmutassák a jelenkor résztvevőinek mindazt a küzdelmet és nehézséget, amit az aratás, a kézi kaszás betakarítás jelentett, még fél évszázaddal ezelőtt is.
Ugyanis az 1960-as évek közepén kezdett általánossá válni hazánkban a búza kombájnos betakarítása, azelőtt aratóbrigádok és cséplőcsapatok dolgoztak Péter-Pál után egész augusztus 20-ig.
Érdemes felidézni azokat a szakmai részeket, amelyekre a néprajzi ismertető nem tért ki. Mielőtt az aratás megkezdődött volna, először is a határnak egy meghatározott részén volt kötelező a kalászos gabona termesztése, mert az aratás után a községi csordát arra a területre hajtották legelni. Ezért kapás növény még véletlenül se kerülhetett a településnek arra a negyedére-harmadára, bár máshová szabad volt az akkori parcellákon búzát, rozsot, árpát vetni. Ami pedig a gazdát illeti, neki is külön figyelmet kellett szentelnie a búzatermesztésnek. Mindenekelőtt a vetésváltásban csak a kalászost megelőző kapásokat volt ajánlott szervestrágyázni, mert különben súlyosan gyomosított.
Másik fontos szakmai ismérv, hogy a parcellák szántásakor figyelemmel kellett lenni az úgynevezett össze- és szétvetésre. Valójában nem a vetésről van szó, hanem arról, hogy az adott parcellán az eke középen megy, és jobbra fordulva összeszánt, míg a szétvetésnél a mezsgyéken kezdődik a talajművelés és középen marad a szélesebb barázda.
Maga az aratás, a részes betakarítás nem a gazdagabb emberek sajátja volt. A szegényebb parasztok, a zsellérek kényszerültek erre a nehéz munkára. Ilyenkor keresték meg a kenyérre valót – és magát a kenyeret, mert – kis eltéréssel – részes aratásnál az arató minden tizedik vagy tizenegyedik keresztet megkapott a munkája fejében. Az aratás akkoriban nem ért véget a kaszálással, a nagy zajjal járó hordás követte, amikor is fogatokkal vitték a szérűre vagy a tulajdonos udvarára a cséplésre váró termést. Ma már arra is nagyon kevesen emlékezhetnek, hogy hordáskor különös rendje alakult ki a falvakban a közlekedésnek: annak kellett kitérnie, aki lejtőn ment, vagy éppen terhet szállított.
A behordást a cséplés követte. Egy-egy gépnél több cséplőcsapat is dolgozott. Amikor Magyarországon egyre általánosabbá vált a kombájnok munkába állítása, éppen ezek a cséplőcsapatok tiltakoztak a legjobban, mert az ő kenyerük került veszélybe.
Ma már csak érdekességként emlegethetjük, hogy hosszú ideig, egészen az 1960-as évek közepéig a katonaságnál nyáron aratószabadságot adtak annak a bakának, aki faluról, gazdálkodó családból származott.
Nyakas András és felesége, Éva példa nélküli tettre vállalkozott: mindenkit ingyenes reggelivel és ebéddel vártak. Tizenöt üstben fortyogott a pörkölt, amihez három marhát és két birkát vágtak le. Szakácsként a Hajdúnánási Barátok segítettek be. Összesen 2500 főre főztek, és a regisztrációs karszalagok alapján 2400-an hivatalosan részt is vettek a találkozón, olyanok is, akik csak kíváncsiskodni jöttek.
Régi mondás Hajdúnánáson, hogy ha az aratást az eső ketté vágja, akkor másból lesz jó a termés, ha pedig kétszer is megakasztja az eső a kalászos betakarítását, akkor abban az évben nagyon jó termésre számíthatnak.
A reggeli megnyitó után a csapatok elindultak az aratás helyszínére, és kiderült, hogy a házigazdák voltak olyan udvariasak, hogy a ledőlt állományt maguknak hagyták. Jellemző kép, hogy kinek-kinek hogy változott meg az arca, amikor a csapatok a búzatáblához értek. A kaszások marcona tekintettel, szigorú pillantással ijesztettek rá a búzára, míg a marokszedő lányok, akik egész nap rák módra, hátrafelé közlekednek, mosolygósan, vidáman nevetgéltek.
Ha pedig Benedek Elek-verssel kezdtük ezt a tudósítást, befejezésként forduljunk mi is a nagy mesemondóhoz azzal, aminek ugyancsak köze van az aratáshoz. Marczi fiához (Benedek Marcellhez) írt intelmeiben a következőre hívta fel a figyelmet:
Egyébiránt ez olvasható az író kisbaconi házának bejárata felett. A másik, hogy elhalálozásukkor, 1929-ben a kisbaconiak a búzakalászból font koszorú szalagjára ezt írták: a kis falu sír, siratja nagy fiát.
Mi nem siratjuk a letűnt, embergyötrő időszak nehéz munkáját, csupán emlékezéssel tisztelgünk az ősök előtt, és napjaink fiataljainak figyelmét igyekszünk ebbe az irányba terelni.
