Néhány hete újra a zalaegerszegi skanzenbe kirándultunk. A kecskenyáj eltűnt, a meglévő néhány bemutatóállat már zárás előtt másfél órával berekesztve az istállóba. A villanypásztoros karám üres volt.
Az én Szedremet eladtuk, mert olyan hangja volt, mint egy ködkürt, és itt, a Balaton mellett, kertvárosi környezetben ez nem volt előnyös. Már Csipke néven fut, egy borzderes borjú lakótársa Baranyában. Időnként kapok róla hírt, jól van, új gazdái szeretik. Málna pedig még mindig nálam mekeg. Gyönyörűen tejel, és teljes biztonságban érzem magam mellette. Inkább őt kell óvni a gyerekek vehemenciájától, nem fordítva. A mogyoróvesszőnk meg… fogalmam sincs, hol korhad.
Egy csokor csirkeláb
De nemcsak a kecskékkel jártam meg. A baromfi kapcsán is megkaptam a magamét. Két éve egy rokonom volt látogatóban anyukámnál, és átjött hozzánk is. Én végeztem a szokásos teendőket, közben mutogattam az állományt, gyerekestül. Volt tizenöt darab szép, hat-héthetes csirkém, amik a garázs sarkában várták, hogy elég nagyok legyenek ahhoz, hogy be merjem őket tenni a baromfiudvarba.
De hogy addig is lássanak napot, kapirgáljanak, erősödjenek, eszkábáltam a csibéknek egy legeltető mobilkarámot. Na, most aki próbált már tikot hajtani, az tudja, hogy a tik… hát, finoman szólva nem terelésre termett. Így kiscsirkeként fedeles kosárkában hordtuk őket ki és be. De egyre jobban szöktek, nem is fértek már el. Szerencsére azonban előző ősszel vettünk a boglári keltetőben néhány letojt tyúkot, és ott láttam, hogy a baromfit a lábánál fogva csokorba lehet szedni. Kipróbáltam a csirkékkel, működött! Két fordulóból megvoltam, ami nem hátrány, ha közben a két nagyon kiskorút is szemmel kell tartani.
Mikor a rokon átjött, már rutinos csirkecsokrozóként vadásztam le az állományt. A rokon meghökkenése látványos volt. Ártatlanul méltattam a módszert, elmeséltem, hol tanultam. A látható neheztelésre még hozzátettem, hogy a csirkéknek semmi bajuk nem lesz, nézze meg, milyen vígan kapirgálnak rögtön, ahogy földet érnek. Mire a rokon: „Hát ez az én erkölcseimbe nem fér bele!”.
Nem is tudom, mit feleltem. Valami semmitmondót. Köröttem a két gyerek, a szokott módon a katasztrófagörbe szélén, kezemben két csokor csirke. Mi a mennydörgős somogyi mennykőt kéne csinálnom akkor a rokon szerint? Egyenként ölemben ringatva hordjam a csirkéket kaparni? Netán dúdoljak is nekik? Vagy ha erre nincs időm, módom, akkor hagyjam őket a garázsban kornyadozni? Vagy ami még jobb, ne tartsak állatot? Akkor jobban megfelelnék vajon én, a kistermelő a fogyasztó kényes erkölcsének, ha menhelyre vinném a jószágot, hogy boldogan éljen, míg meg nem hal? Aztán elmennék a boltba, és megvenném a ki tudja, honnan származó, milyen körülmények közt nőtt baromfi tojását meg mellehúsát?
De mi is itt a baj?
Ez a két sztori persze jól hangzik, el is meséltem itt-ott csekély számú gazdász ismerősömnek. Lehetett rajta szörnyülködni, ciccegni, érezhettük azt, hogy mi egybetartozunk. Mi, gazdák, akik tudjuk, hogy az állat nem jó, szelíd és ártatlan attól, ha nem ragadozó. Mi, gazdák, akik találtunk már anyjától félig felfalt naposnyulat, láttunk kecskét, ami eltörte a társa lábát, vagy próbáltunk gyógykezelni egymástól megskalpolt és megvakított fürjeket.
MI tudjuk ezt. MI igyekszünk a jószágot – Kassai Lajossal szólva – a természete szerint tartani. Ezek a tudatlan fogyasztók meg… És itt érkezünk meg oda, amit már érintettem más cikkemben is. A fogyasztó tájékozatlanságához, ami annál jobban aggaszt, minél többször és többféle módon találkozom vele.
Itt az ideje számot vetni ezzel. Mert emberek, a ciccegés és az azt követő legyintés a bőrünkre megy! Mi fogjuk megfizetni az árát a fogyasztó földtől való eltávolodásának. Sőt, már most is nagy árat fizetünk ezért. Hogyan? Inkább: hogyan nem?
A földtől eltávolodott fogyasztó
„Miért mindig az állattenyésztés a hibás?”, tették fel a kérdést nemrég a Kistermelők Lapja hasábjain, utalva arra, hogy újra és újra a szarvasmarha-tenyésztőket hibáztatják a klímaváltozásért. A MATE nyulas cikkeiben is rendszeresen szerepelnek a sokszor irreális és a faj etológiáját semmibe vevő, félreértelmező állatjóléti előírások. A kutatók sorra adatokkal bizonyítják, hogy a csoportos tartásnál a megnövekedett agresszió, csökkent alomszám, több sérülés, több elhullás jellemző a házi nyulaknál. A közvélekedés azonban nem változik, a nyulaknak a fogyasztó véleménye szerint egy domboldalon kéne csoportosan ugrabugrálnia. Vagy inkább nem kéne, mert milyen dolog azt az aranyos állatot megenni?
Nyáron birkanyírási bemutatón jártunk Balatonszentgyörgyön a Csillagvárnál. A tapasztalt nyíróbrigád tagjai szakavatottan, gyorsan vetkőztették a juhokat. Egy-két apró hámsérülés esett, ezekre rögtön ment a fertőtlenítő spray. Egy ötvenes kiskosztümös hölgy mégis megjegyezte: „Szerencse maguknak, hogy ezt az emberek nem látják. Így kínozni szerencsétlen állatokat!”.
A kakaskukorékolás vidéken is a jószomszédi viszony aláásója, de ahogy egy gazdálkodó barátnőm epésen megjegyezte, a házi tojás bezzeg mindenkinek kéne!
És ezzel a lényegre tapintott rá. Kettős mérce szerint méretünk: egyfelől nő a fogyasztói igény az egészséges, kistermelői, háztáji, bio, ökoélelmiszerekre, másfelől viszont a fogyasztó erkölcsébe nem fér bele… tulajdonképpen semmi, ami kívül esik a hobbiállatoknál megszokott bánásmódon. Pedig tegyük a szívünkre a kezünket: érdeke egy tisztességes – vagy akár csak saját érdekeit néző – gazdának bármi, ami az állatainak káros? Dehogy! Hiszen a stressz, sérülés, rossz takarmányozás mind-mind termeléscsökkenéssel, az pedig bevételkieséssel jár.
