0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 16.

Mit tehetünk az ellen, hogy az állattartók a társadalom láthatatlan alkotói?

A távolság a termelő és a fogyasztó világa között gyakran áthidalhatatlannak tűnik. Milyen jelei vannak ennek, és mit tudnánk ezzel kezdeni?

Az emberiség nagy részének eltávolodása a természettől, a növény­termesztéstől, haszonállattartástól a városiasodás egyértelmű hozadéka. A gazdálkodó közösség nézőpontja, életmódja alig jelenik meg össz­társadalmi fórumokon vagy az irodalomban.

A zalaegerszegi skanzenben három évvel ezelőtt kiderült rólam: kecskeverő rém vagyok.

Első kecskéim, Málna és Szeder abban az időben kamaszodtak, és elkezdtek lökdösődni. Csak tapogatódzón, próbálkozva: mit kezd vele vajon a gazda? Én még nagyon zöld haszonállattartó voltam, és egyébként is, úgy neveltek, mint a lányokat rendre: legyél kedves, légynek se árts. Lestem hát kecskéim minden sóhaját, és ha karámsöprés közben odébb toltam a söprűvel a szemtelenkedő Málnát, máris mardosni kezdett a bűntudat: milyen erőszakos alak vagyok, hogy bántom ezt az ártatlan állatot…

Aztán Málna egy nap az akkor hároméves lányomat lökte fel. Szerencsére volt, akit felhívhattam (a Kistermelők Lapján keresztül megismert kecskés mentoromat, Pallagi Zsuzsannát). Zsuzsa elmondta, hogy

a kis létszámú hobbikecske-állományokban a kecskék a gazdát is fajtársként kezelik.

Úgyhogy azon vannak, hogy beillesszék a rangsorukba. Aki látta már, hogy intézik a kifejlett kecskék a rangsorvitáikat, az tudja, hogy ütköznek a koponyák, recsegnek a csontok. És az anyák alacsonyabb rangú ollókkal se bánnak kesztyűs… patával. Lám, az én „gödölyémet” is fellökték! Egy dédelgetve nevelt aranyos kiskecske felnőve könnyen veszélyessé válhat. Sérülést okoz, eladni nem lehet, és végül a vágóban végzi – így mondta Zsuzsa. Aztán azt tanácsolta, egy fél centi vastag mogyoróvesszővel menjek be a kecskékhez, és jelezzem, ki a főnök. Így is tettem. Elég volt néhányszor használni a vesszőt – tizedannyi fájdalommal sem jár, mint egy mindennapos fajtársi öklelés! –, és a kecskék elfogadták az új rendet. Amilyen okos állatok, a „gazda gödölyéjével” se próbálkoztak többet.

Szegény bántalmazott állatkák

Ezt a történetet osztottam meg a skanzen két dolgozójával. Mert akkor, három éve egy kisebb nyájra való kecske szabadon legelt a skanzen területén. A két hölgyet, akik épp krizantémokat kötöztek a padon, a lehető legpofátlanabbul zaklatták. Felálltak a padra, lopkodták, felfalták a csokrokat, tolakodtak. A hölgyek erélytelen szelídséggel, teljesen eredménytelenül próbálták őket odébb lökdösni. Saját jóindulatú bénázásom tükörképét láttam bennük. Segíteni akartam, és a Covid-járvány közepén beszélgetni végre más kecskésekkel a szeretett jószágaimról. Meséltem, és… pofára estem. A szemüveges, karcsú hölgy jeges hangon közölte, hogy „ők nem bántják az állatokat”. Még mindig mosolyogva tovább magyaráztam, hogy bántani én se szoktam, de a kislányomat fellökték, valamit tennem kellett. Mire jött a megvető válasz: „Mi inkább megtanítjuk a kislányoknak, hogy ne menjenek oda a kecskékhez!”. (Így aztán biztos sikerül kinevelni a jövő gazdálkodóit!) Azzal a hölgy hátat fordított nekem.

A kirándulás későbbi felében a kecskék, akik nem voltak tájékoztatva arról, hogy nekik sem kéne a kislányokhoz odamenni, megindultak felénk. Mi megálltunk, néztük őket. Kiáltozás harsant, „Neee! Azzal vigyázzanak!”, és az előbbi hölgy futva jött elterelni az állatokat. Néhány házzal odébb én léptem újra hozzá, hogy megkérdezzem, van-e núbiai vér az egyik anyában, mert nemrég olvastam, milyen fontos a fajtánál a jódutánpótlás. Gondoltam, megosztom a hölggyel, hátha hasznos lesz az állatoknak, én meg hozzáértésemmel lemosom magamról a „tudatlan kecskeverő paraszt” jelzőt. Nem jött össze. A hölgy válasza:

„Nem tudom. Nem értek hozzá. Ezek házi kecskék.”

És újfent elfordult. Én meg feladtam. Hiába bármi magyarázat, aki nem nyitott rá, az úgyis magyarázkodásnak veszi. Az pedig alapból vesztes pozíció.

Forrás: Kistermelők Lapja

Szaklap, amelyben a cikk megjelent:

Magazin ajánló: