Az emberek a sok madarat látva úgy gondolták, nem várnak a sült galambra: ezrével vadásztak rájuk naponta. Majd már ez sem volt elég, még a faj erőteljes megfogyatkozása idején sem kaptak észbe. Egyesek sosem tudták elképzelni, hogy ezt a szapora fajt ki lehetne pusztítani. Végül olyan ügyesen „szabályozták”, hogy a 19. század második felében, néhány évtized alatt eltüntették a föld színéről.

Az utolsó vadon élő példányt 1901-ben lőtték ki, míg a Martha névre hallgató, utolsó fogságban tartott példány 1914-ig éldegélt a Cincinnati Állatkertben.

Ezt követően rengeteg makk és magféle vált szabad prédává. És ki húzott ebből hasznot? Egy olyan faj, amelynek szintén főképp magok szerepelnek étrendjében. Elérkezett a fehérlábú egerek (Peromyscus leucopus) számára a dőzsölés kora. És az emberekkel ellentétben a bőséges élelemellátás hatására nem az egyes egyedek gömbölyödnek ki, hanem a populáció hízik meg. De ami még nagyobb baj, hogy a rágcsálónak rengeteg kullancs él a bundájában, amivel előkelő szerepet játszik a kullancsok által hordozott fertőző betegségek (például Lyme-kór) terjesztésében is. Valamicskét javít a helyzeten, ha akadnak a környéken olyan ragadozók, amelyek csökkentik az egerek mennyiségét, mert ezzel a kullancsok száma is csökken. Természetesen nem csupán az egerek a kullancsok célpontjai: amikor egy csepp vérre van szükségük, nem igazán válogatósak.

Másrészt a tápláló égi áldás elmaradása miatt fészkelőhelyeik környékén évekig sokkal kevesebb növény növekedett. Az sem elhanyagolható, hogy a talajon vastag rétegben (akár 30 cm) felgyülemlett ürülék elnyomta a felszíni növényzetet. Illetve táplálkozásukkal rengeteg növény populációját tartották kordában, nemcsak az imént említett vörös tölgyet. A madarak súlya alatt letört ágak miatt a lombkoronában keletkezett réseken pedig több fény tudott beáramlani, ami megnövelte egyes fajok esélyeit. A vándorgalambok életük során több tucatnyi más fajjal kerültek kölcsönhatásba, ennél fogva eltűnésük sem maradhatott észrevétlen.