– Hogyan láthatták volna? – mondták a hitetlenek. – Hiszen már a nyoma is alig látszik a sírjának!

A nép meg csak erősítette, hogy az bizony tegnap este is kerülte az erdőt, mert ott látták puskájával, lámpással menni a vaksötétben.

– Az lidércfény lehetett a halastónál, vagy káprázott a maguk szeme! – jelentették ki megint csak azok, akiknek az ablaka nem is a halastóra, meg a megmaradt kis erdőre nézett. Hanem a többiek nem hittek ezeknek. Hogy is hihették volna, amikor egymás után hallhatta az ember itt is, ott is a házaknál, hogy ekkor meg akkor látták az erdőkerülőt!? Volt, aki utána is ment. Mintha a régi gidres-gödrös erdei úton ment volna a dombon föl, völgynek le. Nem lehetett utolérni, mert János bácsi futott, megállt, letért az útról, megkerülte fákat, bokrokat.

János bácsi sírjának ma már nyoma sincs, az erdőből is alig maradt valami. Ma is járnak az emberek – néha este is – Ibafára vagy Lukafára.

Azt a régi, futkosó, furcsa magányos fényt csak nagyon ritkán látni a maradék erdőben. De ha ott látni, akkor mindig viharos, esős éjszaka van, és akkor biztosan János bácsi indul útjára, mert ő holtan is hű marad az erdőhöz.

Ha pedig valaki utána szaladna, előbb kiszakad a lelke, minthogy azt a lámpával futkosó lelket utolérné!”

Forrás: Rejtett kincsek nyomában – Baranyai népmondagyűjtemény
Szerkesztette: Dr. Vargha Károly, dr. Rónai Béla, Muszty László
Kiadó: Baranya Megyei Könyvtár, Pannónia könyvek sorozat – Pécs, 1992.

Vassné Papp Viktória
Mecsekerdő Zrt.

Lidércfény

A magyar népi hitvilágban a fényjelenségek formájában megjelenő, egymással alakváltozataiban rokon természetfeletti lényeket hívják lidércfénynek. A gyűjtőfogalom egyik ismérve az életükben a közösség ellen vétők vagy rendkívüli módon meghaltak halál utáni vezeklésére vonatkozó hit. A lidércfény valamilyen formában az ország minden területén ismert. A Dunántúlon lámpás alakjában jelenik meg többnyire, ami égő, magától mozgó lámpa megjelenésében elképzelt, éjszakánként a határban bolyongó lény. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)