Az azonban tény, hogy a XX. század elején megkezdődött a magyar fajták egy részének tervszerű tenyésztése, a standardok felállítása és egyúttal a népszerűsítésük is. Mindebben oroszlánrészt vállalt fővárosunk állatkertje.

A Pesti Állatkert 1866-ban nyitotta meg kapuit, ám az akkor kiadott útmutatóban még nyomát sem leljük a kutyáknak. Az áttörést az 1912-es esztendő jelentette, amikor több évig tartó átépítés után ismét megnyílt az intézmény. Ekkor ugyanis az állatkert már komoly kutyagyűjteménnyel rendelkezett.

Ám fajtaválaszték volt bőven – külhoniak is –, és szerencsére nem hiányzott három magyar fajta sem: a komondor, a kuvasz és a puli.

Fókuszban a magyar fajták

A kezdeti évek azon ritka időszakok közé tartoztak, amikor az állatkert költségvetése lehetővé tette az állomány tervszerű fejlesztését. Az akkori igazgató, Lendl Adolf komoly összeget különíthetett el arra is, hogy a magyar kutyafajták kiváló egyedeit vásárolják meg. A kutyákból aztán tenyészkenneleket hoztak létre, majd a kiváló vérvonalú kölyköket a nagyközönség számára értékesítették.

1920-ban – az első világháború és az őszirózsás forradalom után – az állatkert helyzete már korántsem volt annyira ró­zsás, mint a háború előtt volt. Lépni kellett valamit kutyaügyben is. Lendl Adolfot akkor már eltávolították az állatkert éléről, és nem volt kinevezett igazgatója az intézménynek. Viszont a neves kutyaszakértő, állatorvos, Raitsits Emil maradt a kert szakmai vezetője, mai szóval élve gyűjteményi igazgatója. 1914-től ő szerkesztette az állatkert lapját, A Természetet, s itt gyakran tett olyan felhívásokat közzé, amelyekben a látogatók segítségét kérte. Egy alkalommal például így írt:

Ebben a munkában csakis a hazai ebtenyésztők nyújthatnak segédkezet. Ismerve az ebtenyésztők áldozatkészségét, ezúton bátorkodunk hozzájuk fordulni azzal a kéréssel, hogy elsőrangú törzskönyvezett tenyészanyagokból adományozzanak a fővárosunk állatkertje részére egy-egy példányt továbbtenyésztésre.” A cikkben a magyar fajták közül a komondort, a kuvaszt és a pulit emelte ki, de érdekes módon a külhoni fajták közül is szeretett volna tenyészetet létrehozni, úgymint simaszőrű és rövidszőrű német vizslából, pointerből, angol szetterből, spánielből, tacskóból, foxterrierből, skót terrierből, angol és francia buldogból, dobermannból és németjuhászból.

Ne is csodálkozzunk ezen, mert átépítéskor sajnos szűkre szabták az állatkert területét, és a látogatókat bizony jobban vonzották az egzotikus állatok, nekik kellett a hely!

Raitsits ezért kényszerűségből egy újszerű megoldáshoz folyamodott – a szukákat közös kennelben tartották, a kanokat pedig csak fedeztetésre kölcsönözték. Végül is a múlt század húszas éveitől az állatkerti kennelekben remek tenyészanyag gyűlt össze. A magyar pásztorkutyák akkori mércével mérve típusos, szép egyedek voltak, a leszármazottaik sorra nyerték a kiállításokat, fotóik képes levelezőlapokon, könyvekben és folyóiratokban jelentek meg.

Új kennelek épülnek

1930-ban ismét lett igazgatója az állatkertnek, a híres vadász, Nadler Herbert került az intézmény élére. Raitsitstől átvette A Természet újság szerkesztését, a kutyás hírek, cikkek továbbra is szerepeltek a lapban, ha nem is olyan terjedelemben, mint elődjénél.

Nadler igazgatósága alatt néhány évig az emlősosztály vezetőjeként dolgozott az állatkertben a későbbi főigazgató, dr. Anghi Csaba. Ő is komolyan foglalkozott kinológiával, és talán ennek is köszönhető, hogy 1932-ben a kutyák nagyobb, tágasabb és korszerűbb férőhelyet kaptak. Az első két évtizedben nagyjából a mai muntyákszarvasok és tigriskifutó helyén éltek, ekkor azonban egy kihasználatlan, bokros területet jelöltek ki számukra, s ott hat jókora kennelt alakítottak ki.

Ahogy Nadler fogalmazott A Természet újságban:

Ekkor már csak jobbára magyar fajták éltek az állatkertben.

A kutyatenyészet felvirágzásának és történelmi kutyafajtáink népszerűsítésének a második világháború vetett véget – legalábbis egy időre. A légitámadások az állatkertet sem kímélték, ilyenkor, ahogy az igazgató fogalmazott: „A kutyák és a farkasok a sziréna hangjára vészesen üvöltenek, és csak akkor hallgatnak el, amikor már csattog körülöttük minden. Olyankor házikójuk vagy barlangjuk legsötétebb sarkába bújnak és remegve várják a légiháború megszűnését.”

A front 1945. január 10–13. között haladt át az állatkerten. A kétezernél is több állatból kevesebb, mint két tucat maradt életben. Az 1946-ban elkészült hivatalos állatleltár szerint, akkor már csak egyetlen kutyája volt az állatkertnek, egy kuvasz.

A cikk folytatását itt olvashatja: Állatkerti kutyák (2. rész)