Így kutyák is kerültek a megüresedett állatkerti kennelekbe, mégpedig – nagyon helyesen – magyar fajták.

Az emlősosztály akkori vezetője, a későbbi híres filmes állatidomár, Szigethy Kálmán jól tudta, hogy az állatkerti tenyészetre nagy szüksége van a háborúban igencsak megcsappant magyar fajták állományának.

Magyar vizslát, kuvaszt, komondort, pulit és pumit mutattak be – Szigethy jól ismerte e fajták történetét, ez az 1954-es útmutatóban leírtakból is látszik.

Jól látta, hogy nem is olyan régen, a hasonlóságukból fakadóan, egy fajtaként kezelték a pumit és a pulit. „Éles határvonal nem húzható a puli és a pumi között. Általában a pulira jellemző nehezebb testalkata, tőből lekonyuló fülei, míg a pumi »lábasabb«, felálló vagy hegyén visszabicsakló fülekkel. A pumi határozottan fogósabb, mozgékonyabb, egyszóval rámenősebb természetű.”

1957-ben a gyűjteményből hiányzott a magyar vizsla, de az említett pásztorkutyák továbbra is megvoltak.

Egy évvel korábban lett az állatkert igazgatója dr. Anghi Csaba, aki maga is sokat foglalkozott a magyar pásztorebekkel; 1936-ban alapművet jelentetett meg A magyar kutyafajták és a külföldi rokonfajták címmel, és ő is szerzője volt az egyik legnépszerűbb, évszám nélkül megjelent Amit a kutyáról mindenkinek tudnia kell… című könyvnek is. Anghi igazgatói időszaka alatt, 1967-ig mindvégig fókuszban voltak az állatkertben a magyar pásztorkutyák, az intézmény kiadványaiban és cikkeiben egyaránt népszerűsítette őket, amellett a típusos példányok remek tenyészanyagként szolgáltak, így jelentősen hozzájárultak e fajták fennmaradáshoz és népszerűsítéséhez.

Egy magyar fajta megmentése

Kevesen tudják, hogy volt egy olyan magyar fajta is, amelyet fővárosunk állatkertje mentett meg a kipusztulástól. 1947-ben ugyanis egy hihetetlen ostobaság csaknem kipusztította az erdélyi kopót.

Egy román törvény elrendelte, hogy minden kopót ki kell irtani, lévén „dúvad”!

Ám szerencsére mégsem pusztult ki, köszönhetően Kiss János Botondnak, Anghi Csabának, s talán leginkább Fodor Tamásnak, aki a ’60-as években a Madárosztály vezetője volt. Fodor Tamás 1968. XII. 5-én kelt, Standeisky Andorhoz, kora neves kinológusának címzett levelében így írt: „Örvendjen Bandi Bátya a Te kutyás szíved: itt van, lábaim mellett fekszik két erdélyi kopó. Sajnos testvérek, de gyönyörűek. Nevük is van, én adtam: Máramarosszigeti Mózsi és Réka. Mind két név tősgyökeres székely, nevükben is viseljék erdélyi származásuk magyarságát.

Hát sorrendben. Évek óta nyomoztam ismerősök, rokonok révén erdélyi kopó után. Nincs és nincs és nincs. (…) Botond barátom vonalán új vonalat tudtam felvenni. Tóth Kálmán erdélyi vadászíró fiatalabb éveiben maga is kopózott s így jutottam egy máramaroszigeti címhez:

Nistor Péterhez, akinek sürgősen írtam, hogy a birtokában lévő kopókból mindenáron venni akarok. (…) Igen ám, de azt kérte, minél előbb hozzuk át. Én ebben a félévben már még egyszer nem kapok útlevelet, pfű, képzelheted, hogyan főtt a fejem.