Vajon tényleg igazuk van a struccpolitikát folytatóknak és tényleg minden rendben lenne itt a Földön? Tényleg semmit sem jelent a növekvő szén-dioxid szint, a melegedő és egyre savasabb tengervíz, a vékonyodó jégtakaró, a tartós aszályok, a megszaporodott erdő-és bozóttüzek, a korábban beköszöntő tavasz, az elapadó tavak és patakok, a pusztuló partvonalak, a vándorlások idejének módosulása, és a többi, és a többi?

De ki foglalkozik a Föld, és a földi életformák megvédésével, ha mind túl elfoglaltak vagyunk, ha tele vagyunk problémákkal, erőnket felemésztő tennivalókkal? Mikor tudunk időt szakítani arra, hogy odafigyeljünk a figyelmeztető jelekre? És egyáltalán hogyan találhatunk vissza a természethez és önmagunkhoz?

Annyi minden igényli a figyelmünket

A hírrel kapcsolatos egyik alapvető elvárás, sokszor az, hogy negatív legyen. A negatív pedig elszomorít, felzaklatja érzelemvilágunkat, félelemmel telít, vagy akár fel is dühíthet. Háborúk, zaklatások, gyilkosságok, balesetek, természeti csapások, meghurcolás, kiközösítés, szeretteink elvesztése, elmagányosodás, mind olyan erővel zúdulnak ránk, hogy mellettük nem marad sem időnk, sem energiánk, hogy az igazán fontos dolgokra figyeljünk. Bezárnak minket egy szűkös és sivár világba. És nem is csak lehatárolnak, hanem a problémaközpontú gondolkodás ködbe is burkol.

És hogy az a kevés figyelem is, amit az egyes emberek nyújtanak, egy pontban összeadódnak. Bármikor, amikor kütyüink, a legfrissebb hírek, a legszaftosabb pletykák bűvöletében vagyunk, eltávolodunk önmagunkról, a természet sokak számára talán egyetlen, és legutolsó darabkájától, ami még a „közelünkben van”.

Elfelejtettük kik vagyunk és hová tartozunk?

Az ember a természet része. Ha bármely ok, vagy mentség miatt megpróbálunk hátat fordítani a természetnek, lemondunk magunkról is. Önmagunk esszenciális részéről. Mert nem az határoz meg minket mennyi pénz csücsül a bankszámlánkon, sem a menőnek tartott munkahely, de még csak a körülöttünk nyüzsgő társaság sem tesz minket megbecsültebbé. A kütyük, melyekkel elhalmozzuk otthonunkat, és egy tapodtat sem tudunk nélkülük megtenni, nem tesz minket értékesebb emberekké, csak annyit jelent, hogy szeretünk felesleges dolgokra költeni.

A békére törekvés békés eszközökkel, szeretettel. Nem pedig minden áron, mert úgy nem fog működni. A jószívűség és a segítőkészség, hogy ahol szűkség van, ahol katasztrófa történt, ahol háborgások, kizsákmányolások, erőszakoskodások vannak, oda eljusson a segítség.

Ezért sajnos nem reális elvárás, hogy olyan emberektől várjunk együttérzést a bolygónkon folyó események iránt, akik a traumáik hatására magukba fordultak, vagy érzéketlenek lettek a külvilágra, a természetes környezetükre. Nem számíthatunk arra, hogy bármit tegyenek a veszélyek kivédése érdekében és a túlkapások megfékezésére. Pedig egyre aggasztóbbak az előrejelzések arról, hogy az emberiség napjai a Földön meg vannak számlálva. Elég sok emberféle kihalt már innen ilyen-olyan okok miatt. Mi egy nagyon ügyes és szerencsés faj egyedei vagyunk. Közös erővel megtanultunk itt életben maradni, sok mindenhez alkalmazkodni, de sajnos átestünk a póni túloldalára, amikor sokkal többet, és sokkal gyorsabban akartunk, mint a korábbi generációk.

És mi van a jövő reménységeivel?

Az a helyzet, hogy nekik mi vagyunk a követendő minta. Legalábbis addig, míg felnőve egyik-másik rá nem jön arra, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogy élünk. Viszont a többiek folytatják életüket a már megszokottak szerint.

Világunk fennmaradására csak úgy van esély (remélhetőleg még nincs túl késő), ha jobban figyelünk a természetre, ha felismerjünk a természet bennünk élő részét, ha empatikusabbá válunk, ha gyermekeinknek is megmutatjuk szépségeit, és megtanítjuk őket arra, hogyan tudják majd megóvni. A természettől eltávolodott, ritmusát, jelenségeit, sőt jelentőségét nem ismerő, képernyők fogságban élő, szorongó, depressziós, figyelemzavaros gyerekek mit tehetnek a világért?

Az  eltévelyedett „gyermekek” hazatalálása

A természet mindig tárt karokkal fogad minket. Szeretettel, megértéssel, megbocsátva az ellene elkövetett retteneteket. Sőt mi több, mindig vár ránk, szüntelenül, töretlen bizakodással. Bármikor elmehetünk egy erdőbe, bármikor beszélgethetünk akár egy fával, vagy egy kisállatunkkal. Igen, ennyi a gyakorlat. Szenteljünk minden nap legalább 5 percet arra, hogy megfigyeljünk egy növényt séta közben, vagy amikor gondozzuk, lépjünk kapcsolatba vele, próbáljuk megismerni, megérteni hogyan érzi magát, szüksége van-e valamire. Egy apró lépés a „természet felé”.