Az I. világháborút megelőzendő háborús készülődés hatására innen a Földművelésügyi Minisztérium 1912-ben a lovak java részét a Magyar Királyi Bábolnai Ménesbe osztotta be, ahol annak ellenére, hogy a környezeti viszonyok erősen eltérőek voltak – hegyvidéki havasok helyett, síkvidéki homok –, a populáció igen szépen fejlődött; minősége európai viszonylatban is kiemelkedőnek számított. E siker, illetve az, hogy a fajta szinte sértetlenül átvészelhette a két világégést, mások mellett Pettkó-Szandtner Tibor érdeme.

1953-1959 között már valamennyit magyar lipicai – köztük az egykori jeles magánállományok (tatai Esterházy, mozsgói Biedermann és pusztaszeri Pallavicini) II. világháború során szétszóródott kancái – a Szalajka-völgy közvetlen szomszédságában leltek otthonra olyan szakértők gondos kezei között, mint Abonyi Imre, Abonyi László, Mátyus Viktor, Tóth László és Egri Zoltán. Nekik köszönhetően a fajta az 1970/80-as években aranykorát élte: a nemzetközi versenyek dobogóin jószerivel csak magyar fogathajtók álltak. Jelen pillanatban nagyságrendileg ezernégyszáz törzskönyvezett kanca és nyolcvan tenyésztési engedéllyel rendelkező mén található hazánkban. A köztenyésztés csikószáma évi háromszáz-háromszázötven körül mozog. A fajta globális fenntartásában jelentős segítséget nyújtanak az Európai Unió in situ és ex situ génmegőrzést támogató programjai.

Elnök Úr, mennyit változott a hosszú évtizedek alatt a magyar hasznosítási cél?
Míg az osztrák és szlovén tenyésztési irányzatok inkább a hátas-típusú lipicait részesítik előnyben, addig nálunk kifejezetten fogatos hasznosításra szelektálnak, rendkívül hatékonyan.

Olyan nagyságok kocsija elé volt már befogva, mint a tizenkétszeres világ-, Európa- és többszörös magyar bajnok Bárdos György; a kettes és négyesfogat-hajtásban is egyaránt eredményes Lázár fivérek – akik összesen húsz világbajnoki címet szereztek –, a csapatvilágbajnok ifj. Fekete György vagy a kettesfogathajtásban magyar bajnoki aranyérmes Penzer László, ifj. Galbács Ferenc, Szabó Roland és Dani Marcell. Napjainkban erőteljes törekvések vannak arra, főként a szilvásváradi lovasok – Mikó Tamás, Rácz Zsófia, Lázár Lívia – részéről, hogy a lipicai díjlovaglásban is méltón felvegye a versenyt a modern sportlovakkal annak ellenére is, hogy mozgáskultúrájában merőben eltér tőlük.

Mely tulajdonságainak köszönheti a lipicai páratlan, fogatban elért sikereit?
Az egyedek jelentős részéről elmondható, hogy rendkívül intelligensek, tanulékonyak, kitartóak, jó munkakészségűek és óriási küzdőszellem dolgozik bennük.

Ami szintén közrejátszott, hogy az ezredforduló előtt a tenyésztőknek sokkal több információjuk állt rendelkezésre a tenyészkancákról és törzsménekről az utánpótlás szempontjából ideális döntések meghozatalához abból eredendően, hogy korábban a lovak napi munkában voltak tréningezve, kipróbálva – fogatban és/vagy nyereg alatt –, ezért a küllemi alakulásuk mellett a munkaészségüket is figyelembe tudták venni.