Első lova egy gidrán kanca volt
Még tíz éves sem volt, amikor megvették neki az első saját lovát, az akkor négy esztendős gidrán kancát, Kárment. A kedves olvasó joggal szisszenhet fel ezen a ponton, hiszen tudnivaló, hogy korántsem szerencsések az efféle párosítások. Nos, arra válaszoljon már maga Zsófi, hogy ez az ő esetükben mennyire bizonyult igaznak „Kifejezetten heves vérmérsékletű volt, én pedig egyáltalán nem rendelkeztem elegendő rutinnal és tudással ahhoz, hogy kezelni tudjam. Szeretném azt állítani, hogy legalább százszor, de sokkal közelebb áll a valósághoz, ha azt mondom, kétszázszor estem le róla. Szinte minden második nap a földön találtam magam, sosem volt kérdés azonban, hogy visszaülök. Mindig folytattam.
Érdekesség, hogy onnantól kezdve soha semmi nem ment egyszerűen: egyszer sem dolgoztam olyan lóval, ami rögtön, ahogy felültem rá „működött” volna. A másik meghatározó társam, akit szeretnék kiemelni, Natasa volt. Mióta az eszemet tudtam, mindig díjugratásban szerettem volna versenyezni, ám ez álom maradt, hiszen nem volt sem megfelelő edzőm, sem sporttársam hozzá. A környékükön egyedül a pej kancáért nem kértek csillagászati összeget és a genetikája alapján láttunk benne potenciált az ugrósportra. Ám mindig van egy de. Nagyon traumatizált ló volt, szinte fel sem tudtam rá ülni; amennyiben megpróbáltam, azonnal dobálta magát, ágaskodott. Ugyanakkor láttam benne valamit, amit más nem. Hónapokon keresztül kérleltem anyukámat, hogy vegyék meg nekem, míg egy napon beadta a derekát és úgy döntött, eljön megnézni. Natasa mintha megérezte volna, aznap jól viselkedett. Olyannyira meggyőző alakítást nyújtott, hogy rövidesen meg is vásároltuk. Miután hozzám került, egy évig csak földről dolgoztam vele, igyekezve felépíteni a bizalmat kettőnk között.
Elkezdtem nyitni a lóközpontú kiképzési metódusok és a földi munka felé. Átértékeltem az addig tanultakat és arra próbáltam törekedni, hogy ne egyéni, hanem kollektív célokat tűzzek ki és mindkét fél érdekeit, igényeit szem előtt tartva végezzem a tréninget.
A gimnáziumi éveid után Írországba mentél egyetemre, ám végül nem diplomáztál le. Mi történt?
Sok tényező együttállása kellett hozzá. A szüleim biztattak arra, hogy kéttannyelvű középiskolában tanuljak tovább – amiért visszatekintve nagyon hálásnak érzem magam –, ennélfogva az angol hamar fontos szerepet kapott az életemben. Az idegen nyelv(ek) ilyen fokú ismerete nélkül valószínűleg soha nem mentem volna az érettségi után külföldre és csöppentem volna bele azokba a nyitott, befogadó közösségekbe, melyek révén megannyi értékes, segítőkész, eltérő felfogású embert ismerhettem meg az utazásaim alatt.
Az általános iskola után a mentális egészségem drasztikusan leromlott. Az egyetlen mentsvár, ahová a démonjaim elől elmenekülhettem az a lovasúrázás volt. Odakinn minden sokkal egyszerűbbnek, magától értetődőbbnek tűnt – tűnik a mai napig: kezdetben csak délutánokat, majd egész napokat, hétvégéket töltöttem kettesben az aktuális lovammal. Felismertem, hogy nagyon szívesen csinálnám ezt máshol, huzamosabb ideig is. Írországba eredetileg tanulni mentem ki a University College Dublin irodalom és újságírás szakára – vonzott a kreatív szövegalkotás, szerettem volna komolyabban foglalkozni vele – viszont nem találtam a helyem a szigetországban.
