Előállt ugyanis a helyzet, hogy vagy pénzem nem volt lovaglásra, vagy a munka mellett időm. Arra kényszerültem, hogy kiszorítsam az életemből azt, ami akkorra már évek óta a mindennapjaim szerves részét képezte. Drasztikus változásnak bizonyult, aminek nyomán elveszítettem önmagamat. Végül néhány hónap után ott hagytam a felsőoktatást – ez nem utoljára fordult elő – és egy galopp istállóban kezdtem dolgozni. Ez volt az első olyan munkahelyem, ahol megbecsülték és korrekten megfizették azt, hogy lovagolok. Felcsillant a remény, hogy ebből akár meg is tudnék élni. Azóta Írország egy biztos ponttá, szinte már második otthonná vált, ahová mindig vissza tudok térni, ha kétségeim támadnak a jövőt illetően.
Nem jöttél haza, hanem másfél évvel később közvetlenül Izlandra utaztál. Rabul ejtett az „enyém a világ” érzés?Abszolút. Volt megtakarításom és éreztem magamban a vágyat az újra, az ismeretlenre, a szabadságra.
Miután kiválasztottam a desztinációt, megkerestem több helyi istállót, hogy esetleg nincs e szükségük munkaerőre. Gyorsan megerősítő visszajelzéseket kaptam. Első alkalommal márciustól számítva majdnem egy teljes szezont töltöttem el a „gleccserek földjén”: túravezetéseket csináltam és fiatal izlandi pónik elindításában segédkeztem. A magyar szokásrendhez képest egy teljesen más mentalitás, kultúra vett körbe, amit fantasztikus volt megtapasztalni.
Mikor töltöttél először újra hosszabb időt Magyarországon?
Azzal kezdeném, hogy Natasa mindeközben természetesen továbbra is az enyém volt. Sajnos rá egy-két évre, hogy hozzánk került, súlyosan kehes lett. Egyáltalán nem lett volna etikus olyan állapotban lovagolni, így amellett, hogy folyamatos kezelést kapott, egy hatalmas legelőn töltötte nyugdíjas éveit. 2018-ban – immáron saját financiális forrásból – megvettem mellé a fakó-tarka heréltemet, Pacsit, akivel még abban az évben elmentünk a Nemzeti Lovasakadémiára.
A kurzust Dr. Gőblyös István indította el Kajászón – Szentpéterpusztán – és már Izlandon meghoztam a döntést, hogy beiratkozom rá. A képzés maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen pontosan azokra a kérdéseimre kaphattam választ, amik akkor már hosszú ideje nyomasztottak (Például: Lehet etikusan lovat képezni?). Egyszer egy tereplovaglás alkalmával meséltem Istvánnak a Derby-ről és arról, micsoda dolog lehet a kiválasztott lovasok között lenni. Hallgatott egy ideig, majd felém fordult és megkérdezte: „Ki próbálja meg, ha nem te és mikor, ha nem most?” Még aznap este elküldtem a jelentkezésemet a szervezőknek. 2018 szeptembert írtunk ekkor, 2019 augusztusában pedig már az Ulánbátorba tartó repülőgépen ültem egyedül, a hátizsákommal.
