A ​derby öröksége című könyvedben és a Nem elég a vágta nevű blogodon részletes beszámolsz a Mongóliában szerzett tapasztalataidról, mégis pár kérdést engedj meg kérlek. Mi a túra legnagyobb nehézsége?
Úgy gondolom, ez szubjektív, hiszen mindenkinél máshol húzódik a komfortzóna, tűrőképesség határa. Számomra soha nem a fizikai kihívások jelentették a legnagyobb terhet, hanem az emberi kapcsolatok kezelése. Miközben mások számára a magány szorongást kelt, én épp az egyedüllétben találom meg a nyugalmat és a biztonságot. Kifejezetten szeretek magamban lenni, olyankor tudok tisztán befelé figyelni, átgondolni a saját érzéseimet és igényeimet, majd ezekhez igazodva cselekedni.

Amennyiben bárminemű félelmet éreztem volna egyébként valaha attól, hogy magamra leszek utalva, hetekig elzárva a külvilágtól, biztosan nem vágtam volna bele. Mindazonáltal adott volt minden, amire vágytam: kaptam egy egyszerűen értelmezhető, átlátható feladatot – jussak el A pontból B pontra –, lovagolhattam és nem háborgatott senki. Az egyetlen árnyékot az vetette, hogy végig ott motoszkált bennem a tudat, miszerint egyszer vége lesz. Furcsa kettősség ez, hiszen egy versenyen mindenki minél hamarabb célba akar érni, de közben valahol mélyen azt szeretnénk, ha örökké tartana az élmény.

A végére más ember lettem: amellett, hogy sokat fejlődött az önbizalmam, nőtt a magamba vetett hitem, belém ivódott egy örök nyugtalanság és egy állandó igény arra az egyszerűségre, függetlenségre, amit Mongóliában éreztem. Azóta sem találtam, éltem át hasonlót.

Milyen a mongol lovaskultúra?
Alapjaiban tér el az általunk megszokottól. Azok az emberek, akik nem a fővárosban laknak, évezredes hagyományokkal rendelkező nomád életmódot folytatnak. Már gyerekkorban megtanulnak lovagolni s az állatok a mindennapjaik szerves részét képezik ; használati funkciójuk van.