Mongólia után a tempó fokozódott – volt, hogy szó szerint – hiszen egymást követte Dél-Afrikában a Race the Wild Coast és Patagóniában az I. Gaucho Derby, de jártál Kirgizisztánban és egy nemzetközi szinten elismert arabló-tenyésztőnél is Új-Zélandon, kilométerek ezreit a hátad mögött hagyva. Mindenhol az emberekkel jöttél ki nehezebben?
Igen. A lovak – kis túlzással – mindenhol ugyan olyanok, tehát nem lesz belőlük antilop csak azért, mert a szavannán legelnek. Az időjárási körülményekhez is hozzá lehet szokni. Kompromisszumkészségre viszont mindenhol szükség van/volt. Ki kellet tapasztalnom, miként szóljak úgy a társaimhoz, hogy a kommunikációs szándék minél inkább átjöjjön, vagyis azt vegyék ki a szavaimból, amit valóban mondani szeretnék.

Kevés olyan lovas van, aki ne ismerné az ausztrál lókiképző, Alycia Burton és magas képességű ugrólova, Classic Goldrush nevét. Sokan lennének a helyedben, hiszen neked alkalmad nyílt nem csak személyesen találkozni velük, hanem tanulni is tőlük. Hogyan ismertétek meg egymást?
A videómegosztó portálok révén hallottam Alycia munkásságáról először és éppen annyira lenyűgözött a teljesítménye, mint mindenki mást. Az esélytelenek nyugalmával írtam neki egy e-mailt, azzal a rendkívül kreatív, célratörő üzenettel, hogy tetszik, amit csinál és amennyiben van nála szabad gyakornoki pozíció, szívesen elmennék hozzá. Puszta véletlen volt-e vagy a sors nem tudom, de válaszolt, ráadásul pozitívan. Abban az évben sajnos nem jött össze a kiutazásom, mivel az egyik lovam, Szuri – akit Írországból hoztam be – pár nappal később összetörte magát és nem hagyhattam itt abban az állapotban. Szinte napra pontosan egy évvel később – 2022-ben – ő vette fel velem újra a kapcsolatot – mondván ismét megüresedett nála egy hely – és amennyiben még mindig érdekel, vár szeretettel. Mondanom sem kell, érdekelt.

Mit tanított, adott neked Alycia?
Amellett, hogy sokat köszönhetek neki és továbbra is úgy vélem, egy olyan ember, akire méltán fel lehet nézni, a legfontosabb felismerés, amit általa nyertem az volt, hogy a „hőseink” is csak emberek. Veszélyes magas piedesztálra emelnünk őket és egyáltalán nem is fair velük szemben, hiszen ezzel azt várjuk el tőlük, hogy tökéletesek legyenek, megfosztva őket ennélfogva az esendőség, a tévedés, a tanulás és a fejlődés lehetőségeitől.

Alycia – hozzám hasonlóan – maximalista – bár ő már „gyógyulófélben” van – ennek révén pedig sokat tanulhattam tőle arról, miként érjem el, hogy ez a tulajdonság ne hátráltasson, hanem előre vigyen. Bevallom, volt olyan módszere, amivel nem tudtam azonosulni, mivel nem volt összeegyeztethető a hitvallásommal. Azt sem láttam hiába. Belőle kiindulva megfogalmazhattam mi az, amit biztosan nem fogok csinálni hasonló szituációban.