Nyilván mindig csak a precízen kivitelezett, látványos gyakorlatokat tölti fel magáról az internetre, de azért ne legyenek senkinek illúziói, a kulisszák mögött sok olyan dolgot tesz, amiket nem feltételeznének róla. Nem pálcát törni szeretnék felette, csak érzékeltetni, hogy bárki hibázhat. Ausztráliában megerősödött bennem a vágy, hogy megkeressem a teljesen etikus lovaglás felé vezető utat. Még nem tudom, hogyan és mikor, de rá fogok lelni az irányra.
Ezek szerint nincs példaképed?
A szó klasszikus értelmében véve nincsen. Sok lovasnak tisztelem a munkásságát, kiváltképpen azokét, akik a környezetük közvetlen befolyásolása ellen tudtak dolgozni és azt csinálják, amivel legjobban tudják szolgálni a lovukat, lovaikat. Ilyen Tristan Tucker, akinél volt alkalmam néhány hetet eltölteni Hollandiában. Láthattam testközelből dolgozni, ülhettem a lovain és remek visszacsatolásban lehetett részem, mert nála valóban minden úgy működik a színfalak mögött is, ahogyan a nagyközönség felé mutatja. Őszintén vállalja, ha valami nem sikerül vagy valamelyik állata még nem tart ott, ahol kellene. Nagyon tisztelem ezért. Jártam emellett Warwick Schiller kurzusán – Ausztráliában – ahol egyik este hosszasan tudtam vele beszélgetni. Szimpatikus módon vállalta a sebezhetőségét, a félelmeit és azt, mekkora nyomásként éli meg, hogy egy publikus figura lett a lovaséletben. Kettejük közül egyikük sem közvetít hamis – túlidealizált – képet magáról, helyette nap, mint nap törekednek a fejlődésre. Nem fogalmaznak meg erős önbírálatot, mégis kifejezik elégedetlenségüket a teljesítményük kapcsán.
Hallgatsz a belső hangodra?
Az intuíciók felhangosítása a lélek tortúrája. Argentínában köszönhetően annak, hogy – hiába azt súgta a megérzésem ne tegyem – elfogadtam, amit mások mondtak, kis híján meghaltunk. Mára hajlandó vagyok teret engedni a legkisebb részemnek is, ha azt mondja, valami nem stimmel, nem fog működni. Ez Magyarországon különösen nehéz, hiszen arra presszionálnak minket, hogy szó nélkül fogadjuk el és csináljuk, amit a közösség által elfogadott „okosok” mondanak, holott a kritikus gondolkodás elengedhetetlen ebben a sportban.
Az ominózus utolsó ausztrál túrád a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint ért véget. Nem venném el tőled a lehetőséget, hogy a téged ért traumákról akkor és úgy beszélj, amikor és ahogyan készen állsz rá, csakhogy képtelen vagyok elsiklani az egyik utolsó, 2024 novemberében született bejegyzésed fölött, amiben azt állítottad: ‘elég volt a vágta’. Ma is így gondolkozol?
Az elmúlt két év mind lovas, mind magéleti szempontból az egyik, ha nem a legnehezebb szakasza volt az eddigi életemnek. Amikor megírtam az általad említett posztot, nagyon rossz lelki állapotban voltam. A felületeimen mindig igyekeztem jó hangvételű, inspiráló üzeneteket átadni és nem kiábrándítani az embereket, hanem meghozni a kedvüket a lovagláshoz. Azt éreztem, ezt nem tudnám őszintén, önazonosan, hitelesen közvetíteni.
Valószínűleg közrejátszott korábban az is ebben, hogy itthon – megint – bekerültem egy olyan közegbe – nem állítom, hogy önhibámon kívül – ahol az értékrendemmel nem megegyező kompromisszumok megkötésére kényszerültem és alá kellet rendelnem magam mások akaratának. Jelenleg a két sajátom mellett fiatal, illetve elrontott lovakat edzek, továbbá vannak tanítványaim is. A lovaglás tehát továbbra is szerves része a napjaimnak, csupán nem érzem úgy, hogy erről érdemes lenne írnom. Egyfajta öngyógyító, újra definiáló korszakomat élem, amiben jelenleg nincs helye újabb utazásoknak.
A cikk a Pegazus – a lovasok lapja 2025.június havi számában jelent meg (XXI. évfolyam).
A bejegyzésben szereplő képek jogtulajdonosa Homor Zsófia.
