Egy friss kutatás ősi talajminták elemzésével tárja fel, milyen drasztikus változásokat okozott ez a felmelegedés, és milyen tanulságokkal szolgálhat a mai klímaváltozás szempontjából. Erről a kutatásról és annak üzenetéről beszélgettünk Újvári Gábor paleoklimatológussal, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont munkatársával.

A földtörténeti múlt szélsőséges klímaeseményeinek vizsgálata kulcsfontosságú a jelenlegi klímaváltozás megértéséhez. Újvári Gábor, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont (CSFK) Földtani és Geokémiai Intézetének kutatója elmondta, hogy a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum (angol rövidítéssel PETM) idején bekövetkezett változások világosan megmutatják, mire képes egy jelentős zavar a szénkörforgásban.

– Egy jelentős szénciklus-perturbáció, vagyis amikor óriási mennyiségű szén jut CO2 vagy CH4 formájában a klímarendszerbe, igen jelentős éghajlatváltozást képes indukálni – hangsúlyozta. Ráadásul a PETM jó példa arra is, hogy egy ilyen drasztikus változás után a klímarendszer helyreállása rendkívül lassú: a bolygó mintegy százezer év alatt tért csak magához a sokkból. Magyarán, ha a Föld egyszer „belázasodik”, abból nagyon nehezen épül fel – ezért is fontos tanulmányozni ezt az ősi esetet.

Újvári Gábor kutatócsoportja a spanyolországi Tremp-Graus medence rétegeiben megőrződött, ősi talajokban képződött mészkonkréciókat (talajkar­bonát-gumókat) elemezte. Ezeknek a karbonátoknak az úgynevezett kapcsolt­izotópos összetétele árulkodik a múltbéli hőmérsékletről. A módszer lényege, hogy megmérik, a karbonátból felszabadított szén-dioxid molekulákban milyen gyakorisággal fordul elő a nehéz szénizotóp (13C) és a nehéz oxigénizotóp (18O) egymáshoz kapcsolódása. Kiderült ugyanis, hogy ennek az összekapcsolódásnak a valószínűsége hőmérsékletfüggő, tehát minél hidegebb közegben képződött a karbonát, annál gyakrabban kapcsolódnak össze a nehéz izotópok, míg melegben ritkábban. A kapcsoltizotóp-termometria segítségével így kiszámítható, hány fokos volt a talaj a karbonátképződés idején. Ebből pedig – némi korrekcióval – a levegő hőmérsékletére is következtethetünk.

Az eredmények szerint a késő paleocén és a PETM idején a vizsgált spanyol területen a nyári talajhőmérsékletek mediánja 34–39 °C körül alakult. Összehasonlítva a korábbi időszakkal, átlagosan ~5 °C-os nyári melegedés következett be a PETM alatt. Ezt igen drasztikus növekedésnek jellemezte Újvári Gábor, hozzátéve, hogy az ilyen mértékű változás jelentősen átalakította az akkori környezetet. A múlt klímájának ezen precíz rekonstrukciója tehát nem csupán tudományos kuriózum, az így nyert adatok fontos kapaszkodót adnak a jövő megértéséhez.