A bolygó nagy része lakhatatlanná vált

A kutatások szerint a PETM idején a bolygó éghajlata gyökeresen más képet mutatott, mint manapság. A hőmérséklet-eloszlás sokkal egyenletesebb volt, nem létezett olyan éles kontraszt az Egyenlítő és a sarkvidékek között, mint ma. A meleg éghajlatú klímazónák jóval északabbra és délebbre terjedtek, míg némileg hidegebb éghajlat csak a sarkvidékek közelében maradt fenn. Például az olyan klímatípus, mint a mai tundra, egyáltalán nem is létezett akkoriban – a sarkköröknél is inkább hideg mérsékelt vagy szubtrópusi jellegű időjárás uralkodott. Míg napjainkban a globális átlaghőmérséklet kb. 15 °C, addig a PETM csúcsán ez az érték elérhette a 33–34 °C-ot. Ez azt jelenti, hogy a Föld nagy része az ember számára (ha akkor létezett volna) elviselhetetlenül forró, lakhatatlan lett volna – és sok mai élőlény számára is az volt.

Sok faj számára ez volt az egyetlen túlélési stratégia a melegedő klímában. Közben a melegedés hatására számos faj kipusztult, főleg a tengerekben. Az óceánok vizében élő apró foraminifera élőlények – különösen a mélytengeri fajok – 30–50 százaléka kihalt a PETM alatt. Egyes tengeri ökoszisztémák összeomlottak, mivel a környezet túl gyorsan változott a fajok alkalmazkodásához. Az akkori óceánok elsavasodása (a víz kémhatásának csökkenése) tovább rontotta a helyzetet, a víz pH-értéke a becslések szerint mintegy 0,46 egységgel esett vissza, ami azt eredményezte, hogy a korallzátonyok növekedése megtorpant, és sok mészvázas planktonszervezet (például egyes algák) nehezen tudott meszes vázat építeni. A savasabb víz a mély óceánokban a kalcium-karbonát anyagok feloldódását okozta, így csökkent a karbonátkompenzációs mélység, magyarán sekélyebbre került az a határ, ami alatt a kagylók, csigák mészhéjai feloldódtak.

A szárazföldek sem maradtak érintetlenül. A meleg és kiegyenlítettebb klíma miatt átalakultak az élőhelyek, eltűntek a hidegövi élőhelytípusok, helyüket kiterjedt szubtrópusi és trópusi ökoszisztémák vették át.

A meleg periódus után, a helyreálló klímában számos emlős törzs alakult ki és terjedt el (a paleontológusok úgy tartják, hogy a PETM afféle evolúciós ugródeszka volt az emlősök fejlődésében). Mindez jól példázza, hogy bár az élet végül alkalmazkodott, az ökoszisztémák összetétele gyökeresen átalakult, és sok fajnak nem sikerült túlélni ezt a megpróbáltatást.

Gyorsabb ütemű kibocsátás – nagyobb veszélyek

Az ősi talajok és üledékek vizsgálatából nemcsak azt tudjuk meg, mi történt 56 millió éve, hanem azt is, mi okozta a szélsőséges felmelegedést. Újvári Gábor rámutatott, hogy a PETM során a légkörbe került óriási mennyiségű üvegházhatású gáz forrása eltért a maitól.

– A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a felszabaduló szén-dioxid döntő része vulkanikus eredetű volt, az Észak-Atlanti Magmás Provinciához kapcsolódó vulkáni tevékenység révén került a légkörbe – magyarázta a kutató. Más elméletek szerint metán szabadulhatott fel a tenger alatti metán-hidrát készletekből vagy a felolvadt ősi permafrosztból. Valószínűleg több tényező együttes hatása váltotta ki a gyors üvegházgáz-növekedést, de földpályaelem-változásoknak is szerepe lehetett a felmelegedésben. A tudományos közösség egyetért abban, hogy a kőzetekben kimutatható, világszerte egységes szén­izotóp-eltérés (negatív δ13C kilengés) arra utal, hogy hatalmas mennyiségű könnyű (12C-ben gazdag) szén került a rendszerbe rövid időn belül. Becslések szerint 5-6 ezer év leforgása alatt nagyjából 3200-12 000 gigatonna szén jutott a légkörbe és az óceánokba.