Akkoriban senkinek nem jutott eszébe, hogy ez az utolsó esély lehet a faj megőrzésére. Néhány hónappal később, 1985 márciusában előkerült egy hím cickány is, melyet egy másik terráriumba helyeztek el. A nőstény szelíd volt, ám a hímet agresszívnak írták le. Emellett felmerült az is, hogy valamilyen egészségügyi problémája volt.
1985 óta azonban nem volt egyetlen észlelés sem. A cickány tehát mindössze négy alkalommal került szem elé több, mint 120 év alatt. Szinte semmilyen információ nincs arról, hogy milyen életmódot folytatott, sőt, fotók sincsenek róla.
Fotó: David Stanley / Wikimedia commons
Kihalás több lépcsőben…
Majdnem 40 évvel az utolsó ismert példány halála után azonban két terv is készült a felkutatására. Több célzott expedíció is indult, azonban egyetlen cickány sem került szem elé.
Ugyan a faj bizonyosan életben maradt még az 1980-as évekig, abban az évtizedben egy újabb ellenség került a szigetre, egy kígyófaj (Lycodon capucinus). A csúszómászó gyorsan elterjedt, és a számlájára írható egy apró bennszülött denevérfaj (Pipistrellus Murrayi) és több gyíkfaj kihalása is. Vélhetően a kígyó volt az utolsó szeg az utolsó cickányok koporsójában is.
A cickány sorsának intő példának kell szolgálnia arra, hogy hányféleképp veszíthetünk el egy fajt. A kihalás az elmúlt évtizedekben igencsak felgyorsult, és kötelességünk mindent megtenni, hogy elejét vegyük a további veszteségeknek. Könnyen lehet, hogy ma is élnek még olyan fajok, melyeket ugyan kihaltként tartunk számon, mégis létezik olyan elszigetelt populációjuk, melyek a józan észnek ellentmondva is tartják magukat. Mostanában is vannak ilyen történetek: nemrég egy új-zélandi röpképtelen kivifajt fedeztek fel újra, előtte pedig egy apró gekkó került szem elé 34 év után.
