Egy fiú a nagy háborúból
„Nagypapám, Markovits Ernő, aki mérnöknek készült, az első világháborúban, 21 évesen megvakult. Utána kezdett el kefekötéssel foglalkozni. Sportolt, szépen zongorázott, ügyes keze volt és jó műszaki érzéke. A szakmaszeretete és az emberek iránti bizalma átsegítette a veszteségen. A nagymamával együtt csináltak mindent. Nagyon szerettem nézni, ahogy dolgozik, ahogy a vevőkkel foglalkozik.” És a kislány észrevétlenül elleste tőle mindkettőt. Pedig neki is más tervei voltak, a számítástechnika vonzotta, de ahogy a nagyszülők öregedtek, egyre többet járt be segíteni, aztán ittragadt. 1985-től ő vette át a boltot, és ma is élvezi, ha van egy izgalmas, megoldandó feladat. Férjét, Istvánt is beszippantotta a családi vállalkozás, mikor kislányuk születésekor Katalin sokáig kórházban volt.
Meg is csodálom a pulton a patinás szőrvágó masinát, ami a nyomdai karos papírvágókra emlékeztet. Időnként előbukkan egy-egy hajdani munkadarab is a műhelyből, mint az a szép, békebeli kefefa, amit az unoka most szeretettel végigsimít. Ennek a tárgynak is megvan a sorsa. Emese, régi családi ismerősük, aki immár három évtizede munkatársuk, bekötötte, méghozzá nem akárhogy! Kombinálva a sötét és a világos lószőrt a szürke és a sárgásabb disznósörtével egyedi mintát alkotott. Kedvvel, a maguk örömére készítik a míves darabokat a hölgyek. Ahogy nevetve mondják, ezek a „dugi kefék”, mert ha kiteszik a polcra, a külföldiek rögtön rácsapnak, mindet elviszik. Egyből észreveszik a minőséget, és értékelik a szép kézi munkát.
Szerencsére itthon is van egy új, fogékony korosztály. „Az óvodák is jönnek, vásárolnak, mert egyre inkább a természetes anyagok felé fordulnak. Ezzel a gyerekeket is tanítják az anyagok és a régi értékek megismerésére. Sőt, iskolásoknak tábor jelleggel bemutatnak hagyományos szakmákat. Viszik őket kalapos, könyvkötő, kefekötő műhelybe. A gyerekek élvezik, szívesen leülnek, megpróbálják. De utánpótlás egyelőre nincs a láthatáron. A szakmai képzés rég megszűnt. A saját fiam, lányom se érdeklődik. Talán az unokákban reménykedhetek.”
