Előttem az utódom
Talán nem túlzás azt állítani, hogy fia, az 1974-ben született Tóth Dávid családi örökségként kapta a lovak és a művészet iránti szeretetét, s tehetségét. Nagyapja a Tattersallba (ma: Nemzeti Lovarda) járatta órákra. Édesapjához hasonlóan a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, szobrász szakon szerzett diplomát 1997-ben – Somogyi József, Bencsik István és Karmó Zoltán szakmai mentorálása mellett.
A Magyar Mezőgazdasági Múzeum tárlatán kihelyezett panelen a következő olvasható róla: „Magát nem tartja kortárs művésznek abban az értelemben, hogy egyetlen XXI. századi művészeti-szobrászati izmushoz sem kíván csatlakozni.
Szobrászatának, művészetének célja és esszenciája a lovakban rejlő archaikus, örökérvényű erő, titok megragadása, mellyel az állat és az ember a természet kör forgásához csatlakozik, s melynek középpontjában a teremtő Isten áll. Lengyel-magyar emlékművéért (2006) a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztjével tüntették ki.”
A ló, mint összetartó erő
A megörökített ló gyűjteményében egész alakos és torzó ábrázolások, önálló, csoportos – ménest formáló – , valamint emberrel együtt megjelenített kompozíciók egyaránt láthatóak. A kiállítás egy tréfás elemmel is meglepi a kellően figyelmes látogatókat – „nem is minden ló valójában, ami annak látszik?” jeligére.
Megnyitójára október végén, ünnepélyes keretek között került sor. Dr. Estók János – a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója – az eseményen tartott köszöntőjében hangsúlyozta, hogy az intézmény gyűjteménye sohasem csupán munkaeszközöket, gépeket és egyéb, agráriumhoz kapcsolódó tárgyakat foglal magában, hanem képzőművészeti alkotásokat – például szobrokat, grafikákat, festményeket és kisplasztikákat – is.
A tárlatot hivatalosan Dallos Gyula, miniszteri biztos, Örökös Magyar Bajnok nyitotta meg. Beszédében felidézte, hogy a ló a magyar ember szívéhez legközelebb álló teremtmény, nemzeti örökségünk elválaszthatatlan és meghatározó része.
Ráirányította a figyelmet, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok számára a ló a szabadság és az összetartozás jelképe: olyan társ, aki a mindenkori embert a legtöbb hasznos szolgálattal tüntette ki. Kiemelte, nincs még egy olyan élőlény az állatvilágban, amely ilyen sokrétűen és ilyen mélységben jelenne meg az ember mellett – mind a mindennapi életben, mind a művészetben.
Élettelen anyagba lelket lehel
A megszólalók sorát Pogány Gábor Benő szobrász, Tóth Béla egykori tanítványa zárta. Visszaemlékezésében kivételes adománynak nevezte, hogy egy évtizeden át tanulhatott a mestertől, akitől – visszaemlékezése szerint – nemcsak szakmai ismereteket, hanem életre szóló szemléletet és emberi példát is kapott. Úgy véli, hivatásuk a legnemesebbek közé tartozik, hiszen azzal, hogy az élettelen anyagba lelket lehelnek, harmóniát, kohéziót teremtenek.
