Amikor távolodni kezdett, utána osontam, de légies könnyedséggel mindig tovasiklott, hogy egy bizonyos távolságnál ne juthassak hozzá közelebb.
»Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!« – ötlöttek fel bennem Csokonai sorai.
Már pirkadni kezdett, s még mindig a nyomában voltam, noha nem menekült, hanem, mint említettem, kecsesen, szinte incselkedve siklott tova, mígnem a Nap első sugaraira eltűnt egy sziklahasadékban.
Mire visszaértem a telepünkre, Martin társam már ébren volt, és alaposan megdorgált, hogy eltekeregtem és nem vigyáztam a boksára. Aznap, bár lepihentem a kunyhóban, nem jött álom a szememre, folyton a tündöklő jelenség járt az eszemben. Meggyőződésemmé vált, hogy az üstököscsillagról érkezett.
Ragyogó szépsége most is elbűvölt, de észrevettem, hogy haloványabb, fakóbb a sugárzása, mint az előző éjjelen.
Játékos, távolságtartó kergetőzésre most is hajlandó volt, szó azonban nem hagyta el ajkát, szemébe most sem nézhettem, és a hajnalpírral köddé vált. Gyengén, de felsejlett még a harmadik éjszakán, a negyediken már csak tünde szellemalakja parázslott itt-ott, az ötödikre azonban örökre elillant.
Pávelka Martin nem volt buta ember, látva tipródásomat, csak megkérdezte, hogy mi végre éjszakázom helyette oly lelkesen. Elmondtam hát neki különös találkozásomat.
– Úgy vélem – mondtam –, az üstökösről szakadt le ez a csodás jelenség, mert ahogy a kométa távolodott, úgy halványodott egyre jobban, míg szinte kihunyt belőle az élet. Az öreg csak hümmögött, majd rágyújtott egy pipára, és így szólt:
Tán ő merészkedik elő és bolyong itt a pusztán, amikor az égi ómen újra s újra visszatér. Így van az bizonyosan, mert hallottam éjjelente szólni a halálmadarat…
A második nagy háború végéig dolgoztam a Vértes erdőrengetegében. Sosem láttam többé a lányt. De nem tudtam feledni. Később jártam erdésziskolát, kiokosodtam az üstökösökről is. Megtudtam, hogy tünékeny létük legjavát rideg sötétségben töltik, s csak akkor ragyognak, ha tiszavirágzásnyi fellángolásukkor megmártóznak a Nap sugaraiban.”
Eddig a régi történet. Így írta le nagyapám, Svanda Mihály az üstökös-lidérccel történt találkozását. Hosszú életet élt. 1986 tavaszán, 96 évesen, különös kéréssel fordult hozzám.
„Kisunokám, teljesítsd hóbortos öregapád utolsó kívánságát!” Abban az évben járt legutóbb a Halley a Naprendszer belsejében.
Karcsú, átlátszó teste úgy suhant a fák között, mint akire nem hat a föld nehézkedése. Ezúttal mintha egy édesbús dallamot is dúdolt volna.
Nagyapát felzaklatta a tünemény. Haladéktalanul orvoshoz kellett szállítanom, majd kórházba. Másnap délután visszaadta lelkét a Teremtőjének. Utolsó óráiban Csokonai sorait ismételgette: „Földiekkel játszó égi tünemény…”
Akkor voltam 23 éves. Úgy érzem, ott kell lennem a Halley újbóli visszatérésekor Mindszentpusztán 2061-ben. Tudom, teljes szívemből érzem, hogy a kóborló lélekkel ismét találkozhatok, és talán végre elárulja titkát. Erősen hiszem. Különben is, nagyapának tartozom ennyivel.
Világméretű pánik
A Halley-üstökös hetvenöt évente kerüli meg a napot, ilyen időközönként válik láthatóvá az emberiség számára. A régi korok embere rettegett tőle, feltűnését járványok, katasztrófák előjelének, háborúk hírhozójának tartotta. A 20. század elején a tudósok már képesek voltak megmondani, hogy a távoli égitesteket milyen anyag alkotja. Azt is tudták a spektroszkópia segítségével, hogy a Halley csóvájában kis mennyiségben cián is található, és ez igencsak riadalmat keltett az üstökös 1910-es érkezése előtt. Sokan a ciánesőtől rettegtek, a pánik olyan méreteket öltött, hogy az emberek közül többen eldugaszolták a kéményüket, betömték az ablakok és az ajtók réseit. Fellendült a kereslet az oxigénmaszkok iránt, a templomok teltházas miséket tartottak, a vidéken élők pedig elvonultak a viharok ellen felállított menedékeikbe. Volt, aki már a világvégét jósolta.
Fodor József
