A szénégetés a 19. század elejétől, az ipari fejlődés megindulásával vált jelentőssé a Kárpát-medence erdeiben, hazánkban jellemzően a Bükkben és a Bakonyban. A legnagyobb mennyiségben a vaskohókban használták fel a faszenet, de kovácsok, lakatosok, bádogosok is alkalmazták a fém izzításához. Manapság a grillezésen túl a rézfinomítás és a kénmentes vasgyártás fontos segédanyaga, a belőle készített aktív szén pedig egyebek közt megtalálható kozmetikumokban és étrend-kiegészítőkben, illetve szűrő- és szagtalanító berendezésekben is.

Ma már nem sokan űzik a mesterséget, de az idős erdészeknek, mint a letűnt korszak tanúinak elbeszéléseiből számos érdekességet megtudhatunk róla, hiszen egykor a családok generációkon át keresték kenyerüket e tevékenységgel az erdőn. Tóth Attila, a SEFAG Zrt. nyugalmazott kerületvezető erdésze segít feleleveníteni mindazt, amit az ősi mesterségről tudni érdemes.

„Még gyakornokként az 1960-as évek elején Mátraházán találkoztam először a szénégetőkkel. Jól emlékszem, Póka János, a szakmai gyakorlatunk vezetője mutatta meg nekünk a füstölgő fahalmokat, a boksákat, és tőle tanultam meg a szénégetés praktikáit” – kezdi mondandóját Tóth Attila.

A mesterség régen többnyire apáról fiúra szállt, a tudást ily módon az erdőn sajátították el a generációk. A szénégetők gyakran remete életet éltek, télen-nyáron kint tartózkodtak az erdőn, fakunyhókban laktak. Ez a bizony embert próbáló életforma nem is volt egészséges: a szénégetők hónapokon át nyelték a füstöt, ruhájuk, bőrük fekete volt a koromtól, sokszor csak a szemük fehérje látszott.