A hársfa túl olajos, olyan plusz ízt adott, hogy szinte ihatatlanná vált a bor. A gledícsiában tartott bor esetében nem volt különösebb ízbeli változás, színében viszont sötétebb lett, mint általában szokott lenni. Arra a következtetésre jutottak, ha esetleg nagyon nem lesz már más fa, vagy ha valakinek van kedve próbálkozni, akkor az aszú színét lehetne a gledícsiával erősíteni, ami hozzáadja a sötétebb, pirosabb árnyalatot a borhoz. Véleménye szerint jó lenne tovább folytatni a kísérleteket, ahol elsősorban a fák szálsűrűségét kellene nézni.
– A tölgyet rönkként vesszük, magunk vágjuk össze. Nem úgy, ahogyan egy asztalos, hanem vigyázva, hogy ne vágjuk át a rostokat. A rönköt először négyfelé fűrészeljük, cikkeljük. Nem hasítjuk, mert ezzel több anyagot lehet kivenni belőle, így is egy köbméter fának talán a 30 százalékát tudjuk használni hordókészítéshez. Mindig forgatva kell a cikket vágni, az a legnehezebb, hogy nincs két egyforma darab. Ha ránézel a cikkre és látod, hogy kifutószálas, ha csavarodik, az már nem jó. Legfeljebb virágedénynek – avatott be a szakma titkaiba.
Alig-alig akad az országban kádárképzés
Mint mesélte, öccsével még látták nagyapjukat hordót készíteni, első gyermekkori emlékei között már találni a hordót, ahogyan nagyapa csinálta. Édesapja későn állt bele a családi örökségbe, előtte ő is szőlész-borász diplomát szerzett, 42 évesen lett újra szakmunkás tanuló, hogy a családi vállalkozást folytatni tudja. Ő még együtt dolgozott nagyapával, Zitának akkor annyi jutott: „Gyere lányom segíteni, fogd meg a cúgot, amíg összehúzom a hordót”. Amikor nagyobbak voltak, többet jártak a műhelyben, édesapjuk tüzelt, ütötte a vasat a hordóra, ők pedig segítettek tekerni, mindent megmutatott, mit hogyan kell csinálni.
– Mindig fiús lány voltam, hamarabb mentem segíteni apának a műhelybe, mint hogy mosogassak, vagy takarítani kelljen.
Majd’ fél évet csúszott a képzés kezdése, mert egy ember hiányzott a tíz főhöz, így csak most szereztem meg a papírt. Eddig mindenki azt mondta, kádár vagy te is, pedig csak inas voltam, kádárinas. Mivel hivatalos képzése nincsen a kádármesterségnek, egyre fogyunk, én magam is a főállásom mellett hódolok a szakmának – mint mondja, végzettsége egyben tisztelgés is az elődök előtt, de egyre kevesebb ideje jut arra, hogy a kádárműhelyben dolgozzon. Ám, ha azt mondják, szükség van rá, akkor megy, segít hétvégente, délutánonként.
– Nagyapámék idejében, vagy még az ő előttük lévő generációnál, kézzel történt minden művelet. A rönkhasítástól elkezdve a donga kialakítása kézi gyaluval, amihez több idő, több ember kellett. Mindent hordóban tartottak. Most már gépekkel dolgozunk, nem kell annyi kézimunka, és egyébként is kevesebb hordóra van igény – hangsúlyozta, hogy akár egyedül is össze tud rakni egy hordót, de inkább a donga előkészítését kedveli. A hordó összehúzása, ahogyan pörkölődik a fa, mindig izgalmas, finomak az illatok, főleg az eperfáé. A legnagyszerűbb érzés melegíteni, formára hajlítani a fát, látni, ahogy egyre inkább kirajzolódik a hordó. Persze a donga-előkészítés, sok művelet már gépesített, de például a vasat rá kell ütni a másfél-két kilós kalapáccsal. Szóval kell a fizikai erőnlét. A legkisebb tölthető hordójuk ötliteres, van rajta csap, talp, faragással díszített. Öccse Németországban hat évet dolgozott kádárként, ahol a több ezer literes hordók készítését is elsajátította, így nincsen felső határ.
Szerelmese a szőlőnek
Miközben beszélgettünk, a polcokon álló számtalan díj eredetét próbáltam megfejteni. Mint kiderült, nagyobbik része a kádármesterséghez kötődik.
– A nagy kék vázát én kaptam 2014. augusztus 20-án Budapesten, a Mesterségek Ünnepén. Abban az évben az Év Ifjú Mestere lettem, az én hordókészítésem, szakmai bemutatóm tetszett a zsűrinek a legjobban. A Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesületében apám alapító tag, most én vagyok a titkár. Kisgyőrben működik a Bükkaljai Mesterek Népművészeti Egyesülete, ők adják ki minden éven az Örökségünk díjat – mutatott egy másik relikviára, hangsúlyozva, fontosnak tartják, hogy megőrizzék a szakmát, és ebben a munkában kiveszik részüket.
Hotyek Zita is ebbe nőtt bele, és mint mondja, hiába a gépesítés, a szakmai fogásokat csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Számára sokat jelent a kádármesterség, ez az élete.
– Szeretem az itteni hegyeket. Kiülök az ültetvénybe és szagolom a virágzó szőlőt, lenyűgöző illata van. Ha egyszer sok pénzem lesz, csináltatok egy olyan parfümöt, aminek szőlő illata van, hogy otthon is érezzem, ne csak abban az egy hétben, amíg virágzik a szőlő – magyarázta, munka közben is tud gyönyörködni a tájban, a növényben. A telefonja tele van szőlős képekkel, minden évszakban és évben lefényképezi, ahogy éppen kezd kihajtani a hajnali párában vagy alkonyatkor. Szavaiból kitűnik, szerelmese a szőlőnek. Nem cserélné másra a munkáját, irodában biztos, hogy nem tudna ülni, hiszen ezer szállal kötődik a kultúrtájhoz.
