Sok esetben lehet arról hallani, hogy a víziközmű-hálózat felújításra szorul. Mekkora beruházási igénnyel számol a kormányzat a következő években, és mely területeken a legsürgetőbb a beavatkozás?

– Valóban az egyik legnagyobb feladatunk a víziközmű-hálózat fejlesztése. Ezen a területen nem lehet azt mondani, hogy egyetlen nagy beavatkozással mindent megoldunk. Évtizedes lemaradásokat kell fokozatosan ledolgozni. A nagyságrendet jól mutatja, hogy a 2025. évi költségvetési előirányzatban a Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alap kiadási oldala 155,7 milliárd forint volt. Ez már önmagában is azt jelzi, hogy az állam nem szemléli kívülről a problémát.

A legsürgetőbb beavatkozásokat három helyen látom. Először is a hálózati rekonstrukciónál, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ivóvíz egy része egyszerűen elszivárogjon. Másodszor a szennyvíztisztítás technológiai korszerűsítésénél. Harmadszor pedig az üzemeltetés, az irányítás és a karbantartás modernizálásánál. A víziközmű-rendszer stabilitása ma már ugyanúgy stratégiai kérdés, mint a vízmegtartás. Az egyik oldalon azért dolgozunk, hogy több víz maradjon az országban, a másikon azért, hogy ami már a rendszerben van, az ne vesszen el. Ez így együtt ad értelmes nemzeti vízpolitikát.

A hálózati vízveszteség egyes rendszerekben még mindig jelentős. Milyen technológiai vagy szabályozási lépések segíthetik a veszteségek csökkentését és a rendszerek hatékonyabb működését?

– A legolcsóbb új vízforrás az, amit nem veszítünk el. A hálózati vízveszteség csökkentése ezért nem technikai mellékkérdés, hanem vízbiztonsági ügy. Ha az egyik oldalon több milliárd forintból vízpótlást végzünk, csatornákat töltünk fel, tározókat hasznosítunk, akkor a másik oldalon az is kötelességünk, hogy a már kitermelt, megtisztított és hálózatba adott vizet ne hagyjuk elszivárogni. A feladat itt is kettős: technológiai és szabályozási egyszerre.

Emellett olyan szabályozási környezetet kell kialakítani, amely a szolgáltatókat nemcsak túlélésre, hanem teljesítmény-­javításra ösztönzi. Jó jel, hogy a rekonstrukció irányába már történt elmozdulás, és mérhető, még ha egyelőre szerény csökkenést is sikerült elérni az elszivárgó víz mennyiségében. A vízügyben sokszor nem a hangos áttörések számítanak, hanem az apró, de következetes javulások.

Hogy alakul a mezőgazdaság vízigénye, miközben a klímaváltozás miatt a víz elérhetősége egyre bizonytalanabb? Hogyan lehet összehangolni a mezőgazdasági öntözési igényeket a természetvédelmi és vízgazdálkodási szempontokkal?

– A mezőgazdaság vízigénye nő, miközben egyre kiszámíthatatlanabb, milyen mértékben áll a víz rendelkezésre. Nemcsak arról van szó, hogy kevesebb a víz, hanem arról is, hogy nem tervezhető az érkezése. A gazdák ezt a saját bőrükön érzik.

Az állam feladata, hogy a vízigényeket kiszolgálja, de itt is fontos felelőssége és feladata van az egyénnek, a gazdálkodónak: őrizze meg a vizet a saját területén és takarékoskodjon a rendelkezésre álló öntözővízzel.

Az összehangolás kulcsa véleményem szerintem az, hogy táj vízmegtartó képességének helyreállítását, az ökológiai igények kielégítést, az öntözést ne egymás riválisaként kezeljük. A jó rendszerben a víz egyszerre szolgálja az élővilágot, a klímát, a gazdálkodót és a talajt. Ebben az összehangolásban a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság kiemelt szerepet játszik, mert ez az a fórum, ahol a vízügyi, agrár, természetvédelmi és területfejlesztési szempontok valódi egyeztetése megtörténik. A víz körül ma nem kevesebb egyeztetésre van szükség, hanem többre, de közben gyors cselekvésre is.

Az utóbbi időben sok szó esik a természetalapú vízmegtartó megoldásokról, például vizes élőhelyek helyreállításáról vagy a táj vízmegtartó képességének növeléséről. Milyen szerepet szán ezeknek a kormányzati vízstratégiában?

– Azt gondolom, hogy a természetalapú megoldások nem a vízpolitika díszítő­elemei, hanem a jövő vízgazdálkodásának alappillérei. Műszaki beavatkozásokra szükség van úgy, hogy közben újra együtt dolgozunk a tájjal. A táj vízmegtartó képessége nem elvont ökológiai fogalom, hanem nagyon is gyakorlati kérdés: hűti a környezetet, javítja a talajállapotot, segíti a mezőgazdaságot és csökkenti a kiszáradás ütemét. Szemléletünket és hozzáállásunkat kell első lépésként megváltoztatunk.

A közeljövőben 22 helyszínen tervezzük a folytatást, ez további 1947 hektár és 2,5 millió köbméter víz. A Hanyi-éri csatorna térségében például a csatorna feltöltésével 82 hektárt borít víz, ennek fenntartása mintegy 1,5 millió köbméter víz felhasználását igényli, miközben a térségben tárolt vízmennyiség már megközelítette a 2 millió köbmétert. Ezekből a példákból látszik, hogy a természetalapú vízmegtartás nem romantika, hanem működő gyakorlat.

A települési víziközmű-szolgáltatás finanszírozása hosszú ideje viták tárgya. Hogyan lehet úgy biztosítani a rendszer fenntarthatóságát, hogy közben a lakosság számára is megfizethető maradjon a víz?

– A vízhez való hozzáférés alapvető közszolgáltatás, ezért a lakosság „megfizető” képességét mindig figyelembe kell venni. Ugyanakkor az sem fenntartható, ha a rendszerből hiányzik a felújítás és a pótlás fedezete. Akkor ugyanis nem a vízdíj lesz magasabb, hanem a kockázat lesz nagyobb: több csőtörés, több veszteség, több üzemzavar, több bizonytalanság.

A feladat tehát az, hogy a rendszer pénzügyi és műszaki fenntarthatósága egyszerre érvényesüljön. Ebben fontos támasz a 155,7 milliárd forintos Víziközmű-fejlesztési és Ellentételezési Alap, mert ez azt mutatja, hogy az állam nem hátralép, hanem részt vállal a fenntarthatóság költségeiből. Szerintem a jó megoldás több elemből áll: állami felelősségvállalás, kiegyenlítő mechanizmusok, célzott fejlesztés, átlátható üzemeltetés és folyamatos hatékonyság-javítás. Egyszerűbben fogalmazva: a víz maradjon megfizethető, de közben a rendszer ne legyen alulfinanszírozott. Mert az olcsó víz önmagában nem eredmény, ha közben drágán folyik el.

A vízhez kötődő kulturális és gazdasági hagyományok, például a halászat, az ártéri gazdálkodás vagy a fürdőkultúra fontos részei a magyar örökségnek. Hogyan kapcsolódik a vízgazdálkodás a nemzeti értékek és hagyományok megőrzéséhez?

– Szorosan. A vízgazdálkodás nem pusztán műszaki feladat, hanem tájalakító és kultúraformáló erő is. A halászat, az ártéri gazdálkodás, a gyógy- és fürdőkultúra mind azt mutatja, hogy a víz a magyar életforma része. A mostani paradigmaváltásnak ezért van kulturális jelentősége is. Amikor vízvisszatartásról, táji elárasztásról vagy vizes élőhelyek helyreállításáról beszélünk, akkor nemcsak modern szakpolitikát csinálunk, hanem bizonyos értelemben visszatalálunk a korábbihoz hasonló, szorosabb viszonyhoz a tájjal. Ez nem múltba fordulás, hanem a hagyomány és a korszerűség találkozása. Ha jól végezzük ezt a munkát, akkor nemcsak vizet őrzünk meg, hanem a magyar tájat is.

Ha egyetlen stratégiai célt kellene megfogalmazni a magyar vízgazdálkodás számára 2030-ig, mi lenne az?

– Ha egyetlen célt kellene mondanom, akkor az a szemléletváltás, amelynek a legkézzelfoghatóbb formája a vízkészletekkel való felelős gazdálkodás. Az infrastruktúra-fejlesztés nélkülözhetetlen, a víztakarékosság fontos, a hálózati veszteségek csökkentése elengedhetetlen, de ezek csak akkor állnak össze valódi nemzeti stratégiává, ha közben a vízhez való viszonyunk is megváltozik. Én 2030-ig azt tekinteném a legfontosabb célnak, hogy Magyarország minden szinten áttérjen a felelős vízkészlet-gazdálkodásra. Az állam, a vízügy, a mezőgazdaság, az önkormányzatok, a szolgáltatók és a lakosság is. Ebben fontos szerepe van a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottságnak is, mert ez a jól működő kormányzati egyeztetési fórum biztosítja, hogy a víz ne részterületi ügy legyen, hanem összehangolt nemzeti stratégiai kérdésként jelenjen meg döntéseinkben, mindennapjainkban.