Babiloni függőkertek

Mezopotámia első dísznövénykertjei a sumerokhoz köthetők, akik már szent ligetekről, szent fákról írnak. A 3. évezred első évszázadaiban az ókori Kelet egyik legismertebb, legnagyobb hatású mitológiai műve, a Gilgames-eposz kertekről és gyümölcsösökről ír, de ezekről az ősi kertekről ábrázolás nem ismert.

Az egyiptomiak jellemzően sík felületeihez képest újdonságként jelent meg a teraszos elrendezés. A legismertebb ókori kert a babiloni függőkert volt, melyet egy 2. századi ógörög költő, Antipatrosz a világ hét csodája között említ. Építéséről több elképzelés is van, legelterjedtebb feltételezés, hogy II. Nebukadneccár méd feleségének, Amütisznek a hegyek iránti honvágya gyógyítására építették a Kr. e. 1. évezredben Babilonban, az Eufrátesz partján. Ez alapján a függőkerteknek nincs közük a Kr. e. 8. században élt, mondai szereplőként elhíresült Szemiramisz asszír királynőhöz, bár valószínűleg több ilyen kert is volt a hatalmas, több évezreden át virágzó babiloni-asszír birodalomban.

A növények sorát nagy fák, ciprusok és pálmák, valamint kisebb fák és cserjék, füge, grá­nátalma gazdagították. Az öntözést a folyóból kiemelt vízzel, rejtett öntözőrendszerrel oldották meg.

Nílusi növények

A papiruszsás vagy papiruszpalka (Cyperus papyrus) volt az egyiptomiak legfontosabb növénye. Természetes élőhelyén, a Nílus partján, és a kertjeikben is jelen volt. A növény évezredekig meghatározta a folyóvölgyben fejlődő civilizáció mindennapjait, motívuma gyakran megjelenik a vallási hitvilágban és az egyiptomi művészeti ábrázolásokon. Ezt a négy méter magasra is megnövő, robosztus trópusi vízinövényt rendkívül sokoldalúan hasznosították, gyöktörzsét ették, szárából hajót építettek, vitorlát, kötelet, szandált és kosarat fontak. Legfontosabb alkalmazása azonban évezredeken keresztül az írásra alkalmas tekercs készítése volt, melynek alapanyaga a növény vaskos, szivacsos bélű szára.

A teremtés és az újjászületés szimbólumává vált tündérró­zsák mitikus tisztelete annak köszönhető, hogy életciklusuk a Nílus áradásával kezdődött, s visszahúzódásával fejeződött be. Afrika meleg vizű tavainak és lassú folyású folyóinak iszapjában gyökerező vízinövények.

Az egyiptomi tündérrózsa (Nymphaea lotus) enyhe illatú, fehér virágai általában éjjel nyílnak. Az ínséges időkben a növény minden részét, zsenge leveleit, édeskés gumóját, sőt virágait, magvait is fogyasztották. Egyiptomban már 4000-5000 éve kultúrába vették a tündérrózsákat, az ókori vallási szertartásokon és a fáraók temetési ravatalán fontos, szakrális szerepük volt.

A múmiaszarkofágokra helyezett, tündérrózsákból kötött virágfüzérek, csokrok több ezer év múltán is felismerhetők.

A falfestményekről tudjuk, hogy az ókorban vázában is tartottak ezekből a bódító illatú virágokból.

Az első növény-vadász expedíciók

Egyiptomban olyan nagy becsben tartották a kerteket, hogy az uralkodók expedíciókat küldtek távoli országokba, hogy egzotikus növényeket és állatokat hozzanak a fáraó országába. Az első feljegyzett növényvadász expedíciót Hatsepsut egyiptomi királynő indította, illatos, szent és gyógynövények keresésére. Kr. e. 1495-ben Nehasi herceg irányította az utat a Vörös-tengeren keresztül „Punt földjére”, azaz Szomália környékére, mirháért és tömjénért. A kiásott növényeket kosarakba csomagolták, Thébába szállították és az Amun templom kertjében ültették el.