A kéttagú falka az új portán
Ezt a cikket már harmadhektáros falusi portánkon írom. 11 anyakecskével magyar parlagi kecske törzstenyésztő leszek. Itt már inkább akad dolog két kutyának. Már korábban rájöttem, hogy számomra jobban megfelel az, ha nem általam kitalált trükkökre próbálom megtanítani kutyáimat, hanem megfigyelem, mi az, amit ösztönből tudnak, és ösztönös viselkedésüket igyekszem felhasználni. Lássuk, hogy sikerül!
Zala kecske melletti hasznosságával eddig is tisztában voltam. Behajt nekem, a karámajtóba ültetve helyben várja, amíg végzek a ki-bejárkálással, szénahordással, és nem engedi ki a tülekedő kecskéket.
Bármilyen eldobott tárgyat visszahoz, hívásra jön, szépen nekem adja. Soha nem kellett erre tanítani. Rendszeresen jelenik meg egy-egy döglött egérkével a szájában. Erdőn-mezőn mindig ő az, aki először jelzi a vadat. Mikor futunk velük, fáradhatatlanul tör az élre. Egy tíz kilométeres futás végén Zala már inkább csak sétálna, de Teri még ekkor is vágtat felfelé a meredek zselici dombokon. Portánkon ő az őrszem, az első apró zajra pattan, és csaholva rohan előkeríteni Zalát. Aki Terka jelzésére elő is kerül a szénából, ahol addig édesdeden szunyókált, és tizennyolc kilójának (mostanra már kicsit kinőtte a fajtastandardot, bár a magassága pont annak a felső értéke) minden erélyével beleveti magát a házőrzésbe.
A kacsák kihízták az ólat, nem akartak bemenni esténként. Bővíteni nem volt módom, gondoltam egyet, kinn hagytam a kacsákat éjszakára. Azóta is hiánytalanul megvannak, pedig van róka, görény is a faluban.
De igazán múlt vasárnap döbbentem rá, hogy milyen szépen összedolgoznak a kutyák. Sajnos akad nálunk patkány bőven. Csapdába nem mennek, mérgezni a kutyák és a gyerekek miatt nem akarok. Egy patkányt már áthajtott Zala a szomszédba, de el nem kapta. Gondoltam, nem egy terrier alkat, ő alapból hajtani akar, nem ölni. Viszont az utóbbi időben egyre szenvedélyesebben jelezte az ellenséget. Vasárnap pont a földre fektetett régi istállóajtó alá próbálta bekaparni magát. Teri csaholva biztatta. Én felemeltem a nehéz ajtót. A kutyák bevetették magukat alá, fordultak innét, fordultak onnét. Zala próbálta elkapni, Teri meg szemből az útját állta. Kétszer is felvillant a patkány teste, aztán eltűnt. Zala csak egyre nézte a földet. Na, biztos besurrant valami üregbe – gondoltam, és leengedtem az ajtót. De Zala annyira nézett a túloldalán, odamentem, hogy jó, megemelem még.
Teri farkcsóválva, kicsit távolabbról nézte a nagy ellenséget. Nem nyúlt a zsákmányhoz, ami Zaláé volt. (Mostanában már nem mer Zalától ételt lopni a maga kis 11 kilójával.)
Persze nagyon megdicsértem a kutyákat, még egy-egy darab kolbászt is kaptak. Zala sietősen, oda se nézve kapta be, és ment újabb patkányt kiszagolni. Teri elkísért az ajtóig. Én pedig bementem a házba, és leemeltem a polcról A háziállatok etológiája könyvet. Ha korábban megteszem, már rájöttem volna, hogy két kutyám felosztotta maga között a szerepeket kis, kétszemélyes falkájukban. Zala a domináns állat, aki kiegyenesedett testtartásban, feltartott fejjel és fülekkel intézkedik, Terka pedig az alárendelt, aki éberen figyel, jelez, hajt, fut hozzám, fut Zalához, alázatosan megnyalja a kezemet vagy Zala pofáját. Ketten együtt, a segítségemmel egy olyan feladatot is elvégeztek, amit nem vártam a fajtától.
