A gerincideg-daganatok rendkívül ritkák mind az emberek, mind a ma élő állatok körében. Embernél meghatározott genetikai mutációk okozzák őket, amelyek lehetnek spontán kialakulók vagy öröklöttek. Az orvosok évente körülbelül 0,22–0,38 esetet regisztrálnak 100 000 emberre vetítve.
Ehhez képest a három azonosított eset – mivel az érintett csigolyák három különböző kátránygödörből származtak, így biztosan három különböző állathoz tartoztak – azt jelenti, hogy a La Brea populációban becslések szerint 100000 Smilodonra 353 eset jutott, ami rendkívül magas előfordulási arány.
Kis populáció, nagy kockázatok
Nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, miért sújtotta ilyen súlyosan a kardfogú tigriseket a ez a fajta daganat. A fejlődési rendellenességek magas aránya azonban arra készteti a kutatókat, hogy feltételezzék: a faj beltenyésztetté vált, bár ezt genetikai vizsgálatok nélkül nem lehet bizonyítani.
Hasonló gerincfejlődési rendellenességeket már dokumentáltak a mai beltenyésztett szürke farkaspopulációkban is.
Fotó: Kathy Büscher, Pixabay
A kutatók rámutatnak arra is, hogy maguk a daganatok növelhették annak esélyét, hogy ezek a macskák a kátránygödrökbe kerüljenek. A fájdalom és a vadászat nehézségei arra késztethették őket, hogy egészséges társaiknál nagyobb kockázatot vállaljanak. Schmökel szerint azonban a beltenyésztés bizonyítékai inkább figyelmeztetésként szolgálnak arra, hogyan bánunk napjaink nagytestű vadállataival.
„A csökkent életképesség és a kisebb alomszám semmiképpen sem segít egy amúgy is veszélyeztetett populáción” – mondta Schmökel. „A beltenyésztés azonban nem oka a populációk összeomlásának, hanem annak biológiai következménye. Az élőhelyek pusztulása, a szennyezés, a vadászat vagy az orvvadászat, és napjainkban egyes területeken a klímaváltozás okozza a vadmacskák állományának csökkenését. Feltételezhetjük, hogy a pleisztocén végén ugyanez történt a Smilodonnal is.
Vigyáznunk kell a ma élő vadállatokra. Mi emberek folyamatosan csökkentjük életterüket, vadászunk rájuk és szennyezzük környezetüket. Aztán, amikor már csak néhány egyed marad, talán elkezdünk cselekedni. Addigra azonban ezek az állatok valószínűleg már a beltenyésztés következményeitől szenvednek, és megmentésük sokkal nehezebbé válik.”
