Ön 2003-tól a múzeum tudományos titkára, 2009-től főigazgató-helyettese volt, 2014-től pedig a múzeum igazgatója. Mióta az intézmény kötelékében van, akadtak jól elválasztható, körülhatárolható korszakok a múzeum életében? Hogyan jellemezné, milyen események és nehézségek övezték ezeket az időszakokat?
– Számos kihívással nézett szembe minden országos múzeum az elmúlt két évtizedben. Az 1896. évi alapítása óta az agrártárca fenntartásába tartozó Magyar Mezőgazdasági Múzeum sem kivétel. Tudni kell, hogy intézményünk több részből áll: székhelye a városligeti Vajdahunyadvár és könyvtára szintén Budapesten, az Attila úton található.
Ugyanakkor négy vidéki filiánk (telephelyünk) is van: a keszthelyi Georgikon Majormúzeum, a tápiószelei Blaskovich Múzeum, a lajosmizsei Tanyamúzeum és a cecei tájház. Mindez nagyszerű, hiszen a vidéki életről, a gazdálkodásról más és más élményeket, ismeretet tudunk adni a látogatóknak.
Arra törekszünk, hogy a székhely és a filiák szervesen összekapcsolódjanak tudományos és szakmai szempontból, hogy egymást erősítsék a kiállítások, a programok, a marketing és kommunikáció terén.
Csodálatos épületekben, gép- és állatbemutatókra alkalmas szabad terekben fogadjuk a látogatókat. A jellemzően műemléki védettségű épületeink azonban elhasználódtak, kivétel nélkül felújításra szorulnak. Ehhez viszont pénz kell, és nem is kevés. A kulcskérdés a központ, a Vajdahunyadvár épületrekonstrukciója és alapító okiratára alapozó tartalmi megújulása.
Ferenc József adta át 1907-ben a Szépművészeti Múzeum után bő fél évvel. Építési telkét, a Széchenyi-szigetet Budapest főváros biztosította az államnak azzal a kikötéssel, hogy azon múzeum működjön. Magam 2014-től fogva azzal szembesültem, hogy különféle szakmai színekben föllépő akarások bizonytalanná tették a főváros szívében lévő épület sorsát.
Mit tart ma a legnagyobb próbatételnek a múzeum vezetését illetően?
– Minden bizonnyal az épület jövőjének lebegtetése is hozzájárult ahhoz, hogy az intézmény nem kapott a többi országos múzeumhoz hasonló támogatást. Talán szóba sem jött, hogy múzeumunk kiemelt kultúrstratégiai intézmény legyen, miközben négy néprajzi, néprajzi jellegű intézmény is az. Csapdahelyzetbe kerültünk: a tervezett, de máig meg nem valósult felújításra hivatkozva elmaradt az épület állagmegóvása és az állandó kiállítások nagyon is időszerű felújítása.
A magunk erejéből tesszük a dolgunk. Az intézmény költségvetése ugyanis az egymást váltó kormányokon átívelve úgy kerül meghatározásra, hogy az agrártárca által biztosított támogatás csupán a személyi juttatások és a járulékok kifizetésére nyújt fedezetet. A múzeumi bevételekből kell előteremtenünk a dologi, beruházási és a szakmai (kiállítás, műtárgygyarapítás, restaurálás, programok stb.) kiadásokat is. A dologi költségekre biztosított fenntartói támogatás 2010 körül az akkori bér 20-30 százaléka volt, mára lenullázódott.
A költségvetési keretszámaink az elmúlt másfél évtized óriási mértékű inflációs hatásait sem követték. Így évről évre egyre kevesebb költségvetési forrásból, értsük ezen a saját bevételünk elhatárolt részét, kell az intézményt működtetnünk. Egy tavaly született fenntartói döntés értelmében már a munkabér egy részét is a saját bevételeinkből kell biztosítanunk. Ilyen költségvetést az országos múzeumi szféra hírből sem ismer.
Persze eddig sem vártunk ölbe tett kézzel! Támogatásnövelés híján mindent megtettünk a saját bevételünk növelése érdekében. A főigazgatóságom kezdetén elért 60 milliós bevételünket több mint 300 millióra sikerült növelnünk.
