Ez a híres, röpképtelen madár a kihalás szimbólumává vált. Pusztulását sokszor úgy ábrázolják, mintha elkerülhetetlen lett volna. Egy ostoba élőlény, mely naivan közeledik az otthonában megjelenő emberekhez, akik aztán megölték – írja a Phys.org.
Korai beszámolókban arról is lehetett olvasni, hogy az elfogott dodókat hagyták hangosan kiáltozni. A hangra ugyanis odacsődültek a fajtársak is. A 18. században Carl Linnaeus svéd természettudós a fajt Dodus ineptus névre keresztelte, utalva annak állítólagos ostobaságára és együgyűségére.
Fotó: German Rojas, Pixabay
Az új kutatások azonban azt mutatják, hogy ez a kép félrevezető. A dodó valószínűleg semmivel sem volt kevésbé intelligens, mint bármelyik ma élő madár. Sőt, egy ritka és korábban figyelmen kívül hagyott ökológiai tulajdonsággal is rendelkezhetett: alkalmazkodhatott a gyenge fényviszonyok közötti élethez.
Bepillantás egy kihalt madár koponyájába
Egy új tanulmányban Kanadából, Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Európából és az Egyesült Királyságból származó kutatók együtt vizsgálták a dodó agyának rekonstrukcióját.
Ez azt is lehetővé tette, hogy digitálisan megmérjék a látással, a szaglással és a kognitív képességekkel – vagyis az „intelligenciával” – kapcsolatos agyi struktúrákat.
A dodó a galambfélék családjába tartozott, így ma élő rokonai közé tartoznak a városainkban élő galambok és gerlék. A galambok híresek kiváló tájékozódási képességükről, és a tudósok széles körben használják őket az állati kogníció kutatására.
Fotó: Wikipedia
Vajon van-e bármi arra utaló jel, hogy a dodó agya jelentősen különbözött volna? Amikor összehasonlították a dodó agyát a galambokéval, azt találták, hogy a kognitív képességekkel és a memóriával összefüggő előagy a teljes agyhoz viszonyított arányát tekintve hasonló volt a többi galambfajéhoz.
Más szóval, nincs bizonyíték arra, hogy a dodó kevésbé lett volna intelligens, mint bármely más galamb. Ezt korábbi kutatások is alátámasztják, amelyek szerint a testtömeghez viszonyított agyméret hasonló volt a többi galambéhoz.
Ez gyakori jelenség az olyan szigeteken élő fajoknál, amelyeknek nincsenek természetes ragadozóik.
